Egy tizenhat éves lányt, akiről nemrég tudták meg a szülei, hogy gyereket vár, ismeretlenek betuszkolnak egy furgonba. Shannon Kirk első regénye jórészt Lisa naplószerű jegyzeteire épül. Az olvasás során azzal szembesülünk, hogy előfordulhat, amikor valaki a megszokott viselkedéstől eltérően reagál, és ez éppen annyira természetes, mintha a “normális” utat választaná. Elvégre ki mondja meg, hogy mi számít normálisnak?
Claire Castillon regénye kiemelkedő jelentőséggel bír, nem szórakoztató olvasmány, sokkal inkább küldetés. A különböző közösségekben – leginkább azonban a családon belül – egyre gyakrabban jelen lévő visszaélések nem maradhatnak titokban, a szégyen és a meg nem értettség nyomasztó sötétjébe burkolva. Beszélnünk kell róla – akkor is, ha nem vagyunk közvetlenül érintettek.
Edith Bruck regénye sokrétű, mély és megrendítő. Főszereplője a magyar származású zsidó nő, Nina, aki kétségbeesetten vágyik a szeretetre, mert valószínű, hogy már kislány korában sem kapott belőle eleget, azután pedig haláltáborba vitték. Ebben a könyvben a holokauszt olyan háttértörténetével, másképp szólva következményeivel találkozunk, amelyet ritkán szoktunk elbeszélések tárgyává tenni. Felvetődik a kérdés: mi történik az áldozatokkal a háború után? Hogyan épülnek be és jelennek meg az átélt traumák az életük során?
Lisa See regényének központi alakja egy zárt közösségben élő fiatal lány, aki, miután házasságon kívüli gyermeket fogan, nem tud megbirkózni az ilyenkor megszokott eljárásokkal. Bár azt hiszi, hogy a legerősebb érzés benne a szégyen, rádöbben, hogy létezik ennél erősebb érzelem is a szívében, az, amelyet a gyermeke iránt érez.
A történet érdekes jellegzetessége, hogy miközben tényszerűen mindenki egy kisgyereket keres, egy lavinához hasonló jelenség alakul ki, amely a kapcsolatok szálain fut végig, és bonyolódik a végtelenségig. Fokozatosan derülnek ki elfeledett igazságok, bukkannak elő hazugságok, ferdítések, válnak láthatóvá érzelmi kötelékek, irigység és féltékenység üti fel a fejét.
Craig Shreve igaz történetet feldolgozó regénye nagy kérdésekre keres és kínál válaszokat: vajon megszüntethető-e erőszakkal az, aki vagyunk, vajon képes-e az ember végleg elfeledni, hogy honnan jött, és vajon milyen mértékben tehet magáévá valaki egy teljesen idegen nyelvet, kultúrát, illetve mennyire lehet abban hiteles és boldog, ha közben mindaz, ami addigi életét meghatározta, semmivé lett?
Fiona Valpy olyan környezetet teremt a regény lapjain, amely az összetartozás, a bajtársiasság, a könyörület, a bátorság, a szeretet érzését közvetíti az olvasó felé. A kalandos életút, amelynek során egy skót lányból egy toszkán villa lakója lesz, miközben a világot feldúlja a háború, magával ragadó, akkor is, ha a szerző nem különösebben törekszik arra, hogy erőteljes hatásokat váltson ki az olvasóból.
A második világháborús irodalom tanulmányozása során ritkán vagy egyáltalán nem találkozunk azzal a jelenséggel, amikor éppen egy elkövető tollából olvashatjuk a történteket, mégpedig úgy, hogy a leírt adatok, események hitelessége jelentős részben igazolható. Az Auschwitz parancsnoka voltam című emlékirat ezért rendkívülinek, egyedinek számít. Ebben a Martin Broszat által közreadott, önéletrajz jellegű gyűjteményben ugyanis Rudolf Höss maga meséli el az élete alakulását, olykor szinte zavaróan belemerülve a részletekbe.
A fényforrás körül keringő éjjeli lepkék egyike-másika nem éli túl a keringőt, mert olyan közel repülnek a lámpához, hogy a végén megégnek. Mégis, minden esti lámpagyújtáskor tapasztalható, hogy az éjjeli lepkék a fény köré gyűlnek. Ilyen vagyunk mi, emberek is. A boldogság keresése közben néha saját magunkat áldozzuk fel.
A szókimondó, dinamikus hangvételű regény egyszerre szól a szerelemről és arról, mennyire tudunk megbirkózni az online tér sajátosságaival, miközben egymás célpontjai és áldozatai leszünk. Vajon ismerjük-e mindazt a lehetőséget, amely az online térben való jelenlétünkkel együtt létezik, és tisztában vagyunk-e a vele járó felelősséggel?
