Az 1920-as években viszonylag rövid idő alatt több vagyonos oszázs indián is gyilkosság áldozata lett Oklahomában. A helyi hatóságok és az érintettek által felbérelt magánnyomozók eredménytelen kutakodását követően 1925-ben a Nyomozó Iroda (a későbbi Szövetségi Nyomozó Iroda, vagyis az FBI) vette kézbe az ügyet. David Grann könyve az amerikai bűnüldözés legsötétebb fejezetébe enged bepillantást.
Túlzás nélkül kijelenthető, hogy Nikki Sixx, Vince Neil, Tommy Lee és Mick Mars egy személyben felelősek minden olyan sztereotípiáért, amelyet a világ a rockzenéhez köt. A hedonizmus már a műfaj megszületésétől jelen volt, de a Los Angeles-i négyesfogat minden értelemben csúcsra járatta az önpusztítást. Nikki Sixx e tekintetben is élen járt, hisz azzal a nem mindennapi teljesítménnyel büszkélkedhet, hogy kétszer is a klinikai halál állapotából jött vissza.
A harmincas évei közepén járó Clover haláldúla. Érzelmi, fizikai és lelki támogatást nyújt az életvégi problémákkal küzdőknek. Clover egyes szám első személyben mesél, ettől személyesebb és hitelesebb lesz a könyv hangulata. Lényegében az ő pszichológiai fejlődésének vagyunk szemtanúi, és annak, ahogy a haldoklók megváltoztatják az életét és a saját magához fűződő viszonyát. A könyv tehát sokkal inkább egy fiatal nő belső utazásáról szól, mint magáról az elmúlásról.
Napjainkban sokan próbálnak párhuzamot vonni Butler 2030-as évekre vizionált Amerikája és a közelmúlt (vagy a jelen) Amerikája között, én azonban ezt az analógiát erőltetettnek látom, sokkal inkább tűnik egy marketingfogásnak, ami valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy a megjelenése után huszonöt-harminc évvel újra a sikerlisták élére futtatták fel a Földmag-duológiát. Ha már analógiákat keresünk, akkor számomra sokkal hangsúlyosabb az a párhuzam, amit Butler Keresztény Amerikás karakterei és napjaink közéleti szószólói között vélek felfedezni – és ezért még csak el sem kell menni Amerikáig –, akik úgy tűzik zászlajukra a kereszténység védelmét és támogatását, hogy annak tanításait csak másokra nézve tartják kötelező érvényűnek, magukra nézve igencsak szelektíven értelmezve a tízparancsolatot.
„Az élet erőpróbái” a zoológia egyik legizgalmasabb területével, az állatok viselkedésével foglalkozik. Angolul 1990-ben jelent meg, a tévésorozattal egyidőben. A könyv fejezetei címükben és tematikájukban is hűen követik a tévésorozat epizódjait. Attenborough a legfontosabb életszakaszokban figyeli meg az állatokat, és mintegy kronológiai sorrendben halad. Az első fejezet az Érkezés címet kapta, és a születéssel foglalkozik. Innen a Felcseperedés következik, majd a Táplálékkeresés, és így tovább.
A színes fotókkal gazdagon illusztrált „Az élő bolygó” a mostani világot tanulmányozza. Azt vizsgálja, hogy az ősi csoportok leszármazottai és az új fajok hogyan foglalták el a mai Föld változatos élettereit, illetve hogy a környezeti hatások miként befolyásolják az állatok testének alakulását. Attenborough végigvezeti az olvasót a Föld életterein, és megmutatja, hogy mindenhol, még a leglehetetlenebb helyeken is van élet.
John Gwynne regénye magával ragadott, beszippantott, annak ellenére, hogy valójában köszönőviszonyban sincs az érdeklődési körömmel. Hiteles volt, a történetmesélés pedig átlátható, egyaránt következetes és élvezetes. A fantasztikus lények és elemek éppen megfelelő arányban keveredtek a valósággal és a humán elemekkel. Lenyűgözött a gondosan felépített világ a különös hagyományaival – jól esett megfigyelő lenni, az ismeretlen világ kontúrokat kapott.
Leila Mottley éppen tizenhét éves volt, amikor írni kezdte ezt a regényt, részben Celeste Guap esetétől ihletve. Ugyanannyi idős volt, mint a regénye főszereplője, ugyanúgy fekete, és azt mondja, hogy abban az időben az foglalkoztatta, “mit jelent sebezhetőnek, védtelennek, láthatatlannak lenni.” Nem lesz túl népszerű a véleményem, de szerintem középiskolásként kevés élettapasztalattal rendelkezett ahhoz, hogy egy ilyen kaliberű történetet hitelesen elmeséljen.
Mörk Leonóra a legújabb regényében érdekes kultúrtörténeti kalandozásra invitál bennünket: a 17. századi Hollandiába. Vlieland szigetén vagyunk, Hollandiában, 1634-ben. Nyár közepe van, Szent János napja. Ez a nap a teljes európai kultúrkörben, a különböző népek szokásaiban nagy szerepet játszik, termékenységvarázslási rítusokban gazdag. Aelke szívében bimbózik már a szerelemvágy, amit ez a mágikus éjszaka felerősít. Az ünnepi tűzgyújtásra, körtáncra készülve Aelke sétára indul a környező dombokon, a tengerparton. Itt találkozik a szigeten látogatóban levő Jannal, akiről hamar kiderül, hogy idegen, festőtanonc és siketnéma. És az is, hogy a két fiatal lelke összeér és lángra gyúl.
Atwood kisregénye tükröt tart a férfiak uralta kemény és erőszakos világnak, ahol nincsenek érzelmek, csak versengés, ahol a nők szinte észrevétlenek, nincs joguk dönteni saját életük kérdéseiben és rengeteg feladat hárul rájuk. Épp ideje, hogy megváltozzanak a narratívák, helyet és lehetőséget adva a hősök fogalmának más értelmezésére, világrendek és szemléletek gyökeres változására.
