Az egók harcától, a kiszolgáltatottságban rejlő romlottságtól, a művet át- meg átszövő művészeti utalásoktól, az őrület és a hatalom kegyetlenségétől az egész könyv – a sokféle fantasztikus elem ellenére – valahogy szívszorítóan realista lesz. Mintha azt sugallná, hogy a fantasztikum, mint olyan nem is létezik, csupán nincs elég „antennánk” a dolgok megfelelő megértéséhez és megmagyarázásához.
Misu története egy realista mai mese, ő maga mesei hős. Mondhatják ugyan, hogy hiszen a regény nem is Misuról szól, hanem a háborúról, s ha van benne más főszereplő is, az akkor sem Misu, hanem az édesanyja. Az úton viszont mégiscsak Misu indul el, s bár nyilvánvalóan az édesanyja mozgatja a szálakat, ez mégiscsak olyan, mint a beavató tevékenysége egy hosszúra nyúló, bonyolult és véres beavatási szertartáson.
Minden idők legviccesebb búcsúszentlászlóija nagynevű írókat parodizál pár oldalas írásokban, ahogyan azt anno Karinthy Frigyes is tette. Bödőcs Tibor humora elég ahhoz, hogy az is jól szórakozzon, aki előtt egyébként mondjuk Hamvas Béla, Bodor Ádám vagy Ottlik Géza munkássága ismeretlen, de határozottan jobban fogja élvezni az, aki olvasta a szerzők egy vagy több művét.
Varázslatos szerelmi történet és magával ragadó 20. századi történelmi regény egyszerre. Tatjána és Alexander regénye a halhatatlan szerelem ódája, az embertelen háború által tönkretett életeknek állított emlék. Élvezetes, olvasmányos regény, jól megformált karakterekkel. Figyelem: a „Felnőtteknek ajánljuk!” figyelmeztetés nagyon is komolyan veendő!
Ezzel a regénnyel nem lehet melléfogni, ha szeretünk provokatív témákon emberbarát megközelítésben elmélkedni. Az értékét emeli az is, hogy a szerző maga számol be a folyamatról, amely a könyv megírását megalapozta, Jodi Picoult semmit nem bíz a véletlenre és a valótlan ábrázolásra: börtönt látogat, feketékkel, orvosokkal, nővérekkel és jogászokkal beszélget, előítéletekkel kapcsolatos kutatásokat folytat, szóval szereti belülről ismerni és felforgatni a dolgokat, nem csak a felszínt kapargatni.
A könyv borítója titkokkal és botrányokkal teli történetet ígér a Downton Abbey szerzőjének tollából, de kiszámítható a cselekményvezetés és a végkifejlet, a titkokra nagyon hamar fény derül, szóval kevés dolgot bíz a fantáziára a szerző. Ezzel együtt a maga kategóriájában szórakoztató olvasmány, ami miatt jól eshet a borús őszi napokon egy meleg takaró alatt követni a szereplők sorsának alakulását.
John le Carré a legújabb regényével újra óriásit alkotott; az olvasót főleg azok a részek nyűgözik le, amelyek a múltban játszódnak. Az A kém, aki bejött a hidegről címűből tudjuk, hogy egyik-másik akciónak mi lesz a végkifejlete, mégis képesek vagyunk a körmünket rágva falni az oldalakat.
Lost Lake, a varázslat tava a valóságban nem létezik. De remélem, mindenki számára van egy hely vagy idő, ahol a jóságnak és megértésnek, a szelíd életbölcsességnek olyan koncentrációja van, amely már gyógyító. Gyógyítja a hitetlenséget, (ön)bizalmatlanságot, ahol megpihenhet test és lélek. Nevezzék azt templomnak, családnak, karácsonynak, relaxációnak vagy nyaralásnak. Aki pedig végképp nem talál ilyent, olvassa el Sarah Addison Allen regényét.
A szerelmek mindig jól kezdődnek, az ember boldog és azt hiszi, örökké tart. Az apró repedéseket, amik óhatatlanul megjelennek, sietünk betömni – akár egy-két ártatlan hazugsággal is. Jane Corry szerint itt kezdődik az “utazás”, az, amitől élet lesz az élet, és ami az embert végül arra kényszeríti, hogy a másik ellen védje önmagát.
Amikor a szélsőségesen zárkózott, briliánsan okos és Asperger szindrómás orvostanhallgató Patrick Fort rájön, hogy a halál oka a 19-es holttest esetében feltehetően nem az, mint ami a boncmester jegyzetében szerepel, kissé összekuszálódnak a dolgok, és amint bizonyos lesz benne, hogy a halottnak titkai vannak, az élete is veszélybe kerül.
