Márquez utolsó, néhány megmaradt vázlatból összeollózott, utólag megszerkesztett kisregényét csak a teljes életművel együtt érdemes értékelni, hiszen túl sok újdonságot nem tartalmaz. Akadnak benne hibák, szerkezeti logikátlanságok, de azért ugyanúgy hozza a csak rá jellemző márquezi mondatokat, az ismert stílusjegyeket, a nyelv finomságait, az izgalmas karibi hangulatot, ahogy a korábbi írások.
Tina Harnesk regénye azt üzeni, hogy az idősek számára ugyanolyan fontosak a fiatalok, mint a fiatalok számára az idősek, és a köztük lévő kötelék mindegyik generáció jólétének az egyik alapfeltétele. Az embernek egyszerre van szüksége gyökerekre és szárnyakra.
A fényforrás körül keringő éjjeli lepkék egyike-másika nem éli túl a keringőt, mert olyan közel repülnek a lámpához, hogy a végén megégnek. Mégis, minden esti lámpagyújtáskor tapasztalható, hogy az éjjeli lepkék a fény köré gyűlnek. Ilyen vagyunk mi, emberek is. A boldogság keresése közben néha saját magunkat áldozzuk fel.
Mohsin Hamid regénye elejétől a végéig érzelmi hullámvasút volt, szégyent ébresztettem bennem olyan bűnért, amit nem követtem el, és reményt egy olyan jövőért, ami ebben az alternatív világban valósággá válik. Arra késztetett, hogy kényelmetlen kérdéseket tegyek fel magamnak, és teljesen más megvilágításban lássak mindennapi igazságtalanságokat. Olyan etikai és morális problémákra hívta fel a figyelmemet, amelyekre – a bőrszínem miatt – eddig sosem kellett gondoljak.
Noha a regény valószínűleg úgy fog fennmaradni az emlékezetben, mint a klímaválságot tárgyaló irodalom első svéd képviselője, és a társadalomkritika is ott rezonál az olvasóban még napokkal a könyv befejezése után is, igazából a remekül választott és ábrázolt karakterek jelentik a regény erősségét. Liljestrand főszereplői hétköznapi emberek, átlagos problémákkal, mindenki számára ismerős gondolatokkal.
