Ahogy a hajósokat csábítja a szirén éneke, és azok tengerbe vetik magukat, nem törődve azzal, hogy meghalnak, úgy csábítja a függőket a függést okozó szer. Az önpusztításnak számos módja van, és az igazi függő talán nem is törődik vele, “miért búg neki az aktuális szirén.”
Herczeg Szonja kitűnően alkalmazkodott az írások jellegéhez: ezekben a nagyon rövid, 2-5 oldalas novellákban nem a részletes cselekménybemutatásra, jellemzésre kerül a hangsúly, és az írónő néhány mondattal remekül vázolja fel a lényeget, körvonalazza a karaktereket. Az alkalmazott nyelvi rétegek viszont nem elég változatosak: sokszor ugyanazon a nyelvezeten szólal meg nyugdíjas és tinédzser, taxisofőr és magas végzettségű felső vezető.
Békés és léleksimogató alkotás a Harminc év napsütés mindarról, ami az embert elszomorítja, őrületbe kergeti, kudarcra ítéli, hiszen végül kiderül, hogy éppen ezek a pillanatok lettek azok a létrafokok, amiken felkapaszkodva nézhetjük végül csendes, bölcs mosollyal a kibontakozó, sajátos mintázatot, amit kéretlenül kezdtek el az őseink, és amit mi magunk viszünk tovább a világba.
A két sorozatszerkesztő, Babiczky Tibor és Illés Andrea folyamatosan szemlézi a folyóiratokat, valamint az irodalom online „lelőhelyeit”, így válogatja össze a (leendő) szerzőket. Az egyik legfontosabb cél a kötet nélküli pályakezdők elindítása az irodalmi színtéren. 2017 első felében öt kötet jelent meg a sorozat részeként, ősszel további kettő várható.
Bár az elbeszélőt ugyanúgy hívják, mint a szerzőt, és az önéletrajzi indíttatás tagadhatatlan, a regény mégis jobbára fikció. Annak viszont nagyon is hihető. Különösen akkor, ha szeretjük az olyan történeteket, amelyek alulról építkeznek, amelynek minden mondatában benne van az egész történet. Kun Árpád könyve éppen ilyen.
Az egész történet egy kicsit együgyű hollywoodi ízű sztori, melyben mindenki jól öltözött, de ha nem, akkor legalább kielégült, vagy pedig edzés közbeni/utáni izzadságban fürdik. Vannak jók, és rosszak, de a jókról kiderülhet, hogy tulajdonképpen rosszak. A rosszakról sosem derül ki, hogy jók. A rendőr rendőrként gondolkodik, öltözik és reagál, legfeljebb magában morog kicsit, mert a rendszer bedarálta…
A szerzőnek sikerül – a mindennapi élet számos elemét megjelenítve – meggyőzően bemutatni a vidéki kúria lakóinak életét, de a sztárok világát kissé elnagyoltnak találtam, bár kétségkívül sokféle jellemet próbál felsorakoztatni. Talán azért nem elég mély az egész, mert a híres Mimit idealizálva láttatja.
Leveleket, naplórészleteket és az ’56-os eseményeket fűzi össze Száraz Miklós György egy könyvvé. Családregény? Igen. Szerelmi történet? Igen. A ’40-es, ‘50-es évek politikai térképének skicce? Igen. Aparegény. És anyaregény. Nem is tudni, hogy tulajdonképpen ki emeli ki a másikát: az anya vagy az apa. Az egyetlen, aki jószerével kimarad a könyvből, az maga az író. A fiú. És ez így van jól.
Fontos dolgokról szól a könyv, az emberi létezés megannyi kérdéséről. Születésről és halálról, szerelemről és gyászról, becsületről és árulásról, munkáról és csalásról, odafigyelésről és hanyagságról, szánalomról és könyörtelenségről, háborúról és áldott pillanatokról, kegyelmi állapotokról és állati szenvedélyekről, alkoholról, pénzről, tiszteletről, elfogadásról, piszokról, Istenről…
A Hajnali láz Gárdos Péter első regénye, és véleményem szerint eléggé látszik rajta a szerző eredeti foglalkozása. Úgy értem, a szöveg felett mindenképpen győz a képiség, még akkor is, ha a szerző igazából egy belső történetet vet papírra. Pedig ugyancsak nehéz dolga volt, hiszen saját szüleinek szerelmi történetét dolgozta fel.
