A kötet egyfajta szubjektív napló a putyini Oroszország elmúlt bő tíz évének változásairól. Szubjektív abban az értelemben, hogy egy ellenzéki orosz értelmiségi prizmáján keresztül láttatja az eseményeket, az írások pedig érzelmekkel, retorikai fogásokkal teli, impulzív hangvételű véleménycikkek, amelyeket áthat az egyre elhatalmasodó csalódottság, kétségbeesés, düh vagy az ezeket palástolni próbáló irónia.
A Berlinben élő, hazájában börtönbüntetésre ítélt orosz újságíró 2023-ban megjelent Az Ukrajna lerohanásáig vezető út című könyvében nem csupán arra keresi a választ, hogy mi vezetett el a háború kirobbanásáig, hanem arra a több évszázados kényszerű függőségre és elnyomásra is próbál rávilágítani, amit az ukrán nép kénytelen volt elszenvedni a mindenkori orosz birodalom árnyékában.
A norvég szerzőtől megszokhattuk, hogy eléggé magas fokozaton pörgeti regényei cselekményét, mindig van a tarsolyában egy-két csavar, amivel próbálja megvezetni az olvasót – a szó pozitív értelmében –, ezzel is fokozva regényeiben a feszültséget. A karakterei általában jól eltaláltak, és még ha van is közöttük közhelyes, klisékből felépített, általában mindenkinek megvan a maga helye és szerepe abban a közegben, ahol az események zajlanak. Ez a Vérségi kötelékben sincs másképp.
Joan Samson érdemei vitathatatlanok, kiváltképp a hangulatteremtést és a feszültségkeltést illetően. Fejezetről fejezetre, szinte észrevétlenül teremt meg egy nyomasztó, baljós atmoszférát, ami egy idő után ködként telepszik rá a városra, ezzel párhuzamosan pedig kiváló érzékkel tekeri fel és fokozza már-már elviselhetetlen mértékig a feszültséget. Nincs szüksége erőszakos, hatásvadász jelenetekre vagy erőteljes vizuális elemekre, ezek nélkül is észrevétlenül kúszik be olvasás közben a bőrünk alá egyfajta nyugtalanság, ami csak növekszik a nyájas és rendkívül manipulatív kikiáltó minden egyes újabb felbukkanásával.
Butler regénye azok közé tartozik, amelyek a maga rideg és könyörtelen valóságában, mindenféle idillikus máz nélkül ábrázolják a rabszolgaként elő feketék életét. A kétszeres Hugo- és Nebula-díjas amerikai írónő 1979-ben megjelent könyvének mondanivalója mindmáig nem veszített aktualitásából.
Futballhackerek című könyvében Christoph Biermann néhány olyan statisztikai mutató vagy modell bemutatására vállalkozik, amelyek az elmúlt egy-másfél évtizedben honosodtak meg a labdarúgás szakértői berkeiben, és amelyek némelyike komoly változást hozott egy-egy klub és bajnokság, vagy akár az egész sportág életében – még ha ez az egyszerű szurkolók vagy nézők számára nem is annyira nyilvánvaló.
Táhír Hamut Izgil regényét nem feltétlenül irodalmi színvonala miatt érdemes elolvasni, bár a könyv fejezetei közé ékelt, Táhír által írt hét vers, valamint a sorok közé csempészett, az ujgur kultúrára, szellemiségre, szokás- és hiedelemvilágra való utalások kétségkívül e téren is sokat hozzátesznek a kötethez. Ennél talán hangsúlyosabb a témája, különösen, hogy szinte ritkaságszámba mennek a kínai állam Hszincsiang tartományban folytatott ténykedéseiről ennyire közvetlen tapasztalatokon alapuló beszámolók.
Jangfeldt az orosz eszme kialakulását Nagy Péter cár 1672–1725 közötti uralkodásától kezdődően vizsgálja: ez egy olyan vízválasztó volt az orosz történelemben, amely egyfajta viszonyítási pontot jelentett a birodalom későbbi vezetői számára. Nagy Péter nyitása a nyugati eszmék irányába, az államszerkezetet és a társadalmat egyaránt átható, nem egy esetben brutalitással érvényre juttatott reformjai jelentősen megváltoztatták Oroszországot, és ezáltal a Nyugathoz való viszonyát, megteremtve ugyanakkor egy olyan dualizmust az orosz tudatban, amely talán egyetlen más népre vagy országra sem volt jellemző
A földrajz jövője nemcsak szerkezetét, hanem stílusát tekintve is nagyon hasonlít Marshall korábbi könyveihez. Olvasmányos, szórakoztató, helyenként humoros is, nem tudományos igényességgel megírt, de jól dokumentált és alapos munka. A legtöbb olvasó számára valószínűleg újdonságokkal is szolgál a témában, a korábbi köteteihez képest azonban határozottan érződik, hogy ezen területen kevésbé mozog otthonosan a szerző, mint a geopolitika földi viszonyaiban.
Jo Nesbø egy tőle eddig szokatlan műfajjal próbálkozott, és ilyen értelemben akár egy érdekes kísérletként is felfogható a regény. Biztosan vannak olyan elfogult rajongói, akik nem értenek egyet a véleményemmel, de én a magam részéről a szerző eddigi leggyengébb színvonalú (felnőtt) regényének gondolom az Éjszakai házat.
