A kötetnek több erőssége is van. Kezdve a rendkívül érzékletes, plasztikus és részletes történetmeséléssel, a mesteri karakterábrázoláson át a háború és a felelősség morálfilozófiai megközelítéséig. A Meissner által felvetett kérdések, gondolatkísérletek és a rájuk adott válaszok napok után is foglalkoztattak.
Ha röviden kellene elmondani, miről szól a könyv, azt mondanám, hogy Pallasz Athéné születése újramesélve, ugyanakkor szomorú betekintés a mentális zavarral küzdők gondolataiba. Ha egyszavas jellemzést kellene adni, akkor nehezen tudnék választani: mély, furcsa, nehéz, rémisztő, álomszerű, eredeti. 197 oldalba besűrített fájdalom, szorongás, depresszió és téboly, szívszaggatóan és olvasásra méltóan megírva.
Newman sajnos klisét klisére halmoz, és ez nálam sokat rontott az összképen. Már a gépeltérítő motivációja is sablonszerű, a rá érkező válasz szintén. A földön zajló eseményeket mintha egy B-kategóriás akciófilmből másolta volna, és ez hatványozottan igaz, ha a szereplőket és a tetteiket veszem nagyító alá. De azt is látom, hogy mitől népszerű egy ilyen sztori az olvasók egy csoportja számára.
A regény cselekménye szórakoztató és pörgős, ugyanakkor sokkal képlékenyebb és csapongóbb annál, mint amit a szerző két előző regényében tapasztalhattunk – emiatt pedig lehet némi hiányérzetünk. Engem azonban maximálisan kárpótolt a sajátos harlemi hangulat, aminek köszönhetően néha azt éreztem, hogy még legalább egy ekkora terjedelemben képes lennék olvasni a regényt.
A naplószerű történet egy év eseményeit meséli el; Joanna az ügynökségnél töltött időszak alatt megismerkedik Salingerrel, a könyvkiadás szakmájának rejtelmeivel, és olyan eseményeknek lesz részese, amelyek még vonzóbbá teszik számára ezt a különös világot.
A háttérben zajló machinációk, a piszkos alkuk, a tisztességtelen politikai lépések mind nélkülözhetetlen összetevői egy jó kémregénynek. Az, ahogyan egy író ezeket láttatja, olyan, mint egy titkos fűszer egy jó ételben. Dugoni regényébe sajnos kevés ilyen fűszer jutott. Van viszont más, ami kárpótol érte.
Faye Londonba költözik a fiaival, lakást vásárol, ami felújításra szorul. A felújítás körüli hercehurca végigkövet bennünket a regény folyamán, megismerkedünk a kisvállalkozóval, aki gyakorlatilag a kocsijában él, a munkásokkal, akik szétverik Faye lakását, falakat ütnek ki, padlót szednek fel, úgymond leásnak a probléma gyökeréig, és ez párhuzamosan zajlik a Faye körül felbukkanó emberekkel való beszélgetésekkel, valószínűleg nem véletlenül.
Rubin Eszter könyve transzgenerációs történeteket dolgoz fel. Rendkívül sokoldalú, és nagyon összetett, ugyanakkor érdekes és mély olvasmány, amely ugyan nagyon sok kérdésre nem ad választ, mégis éppen a felkavaró, kissé cinikus hangvételű kérdésen keresztül adja meg a feloldozást: minek szenved, aki nem bírja?
A karácsonyi malac lebilincselő karácsonyi történet, igényes nyelvezettel, fordulatos és izgalommal teli cselekménysorozattal. Jim Field részletdús és kedves illusztrációi csak hab a tortán, amelyeknél jól esik elidőzni kicsit. Amíg pörögnek az események, az olvasónak sikerül ráhangolódni az ünnepekre, elgondolkodni a valóban fontos dolgokon és megélni a karácsonyi csodát. Néha a karácsonyi csoda csupán egy meleg takaró, egy bögre forró csoki és egy igazán jól megírt történet.
Milyen az igazi barátság? Ha nincs tökéletes ember, akkor hogyan lehet valaki tökéletes barát? Elvárható ez egyáltalán? Jessica Strawser új könyve, a Felejts el örökre ezekre a kérdésekre keresi a választ. A több szálon futó, nagyon szövevényes és mindvégig izgalmas történet mellett az is foglalkoztatja az olvasót, hogy miként lehet megőrizni az igazi értékes kapcsolatokat úgy, hogy közben ne veszítsük el önmagunkat.
