Egy kiöregedett kém meghal egy londoni buszon. Dickie-vel látszólag a szíve végzett, de hát egy olyan világban élünk, ahol az orosz ügynökök nyomát Londonban novicsok meg plutónium jelzi, így az ember soha nem lehet biztos abban, hogy a látszat nem csal-e. Dickie nem hagyott egyebet maga után a buszon, mint egy régi mobiltelefont egy elküldetlen üzenettel: Kabóca. Az Utolsó Kör vezetője, Jackson Lamb tudja, hogy mit jelent.
Vannak azok a könyvek, amelyek annyira felemésztenek, hogy már nem koncentrálunk sem a cselekményvezetésre, sem a szereplők fejlődésére, sem a nyelvezetre, nem jegyzetelünk és nem húzzuk alá a kedvenc idézeteket – csak száguldunk az oldalakon. Mikor mesélni akarunk róla a barátainknak, mintha képtelenek lennénk megragadni a lényegét, az egyediségét. A ‘Lanny’ egy ilyen könyv, amely beszippant, részünkké válik, és utána még sok ideig velünk marad.
Stefánsson remekül ért ahhoz, hogy egyszerre írjon mindenről és semmiről; hosszú, sorokon át tartó mondataiba belesűríti mindazt, amit az életről és halálról tudni lehet, amit a magányról, a szerelemről és a tévedésekről tudni érdemes.
Noha a ‘Strandkönyv’ a romantikus regények listáját vezeti, sokkal több a mondanivalója és az üzenete, mint ezeknek a regényeknek általában. A perzselő nyárban játszódó, szellemes szerelmi történet, tökéletes kikapcsolódás, napsütés helyett is!
Judy Batalion könyve egyszerre lebilincselő és nehéz olvasmány; nagyon értékes munka a második világháborús irodalom palettáján, amely különös figyelemmel van azon nők iránt, akik erejükkel és bátorságukkal mozgatták és alakították az eseményeket.
Ritkán gondolom valamelyik könyvről, hogy kötelező olvasmány kellene legyen, de ez esetben nincsenek kétségeim: minden végzős diák csak nyerhetne azzal, ha elolvassa. Mindenkinek ajánlom, aki úgy érzi, megrekedt, nincs tovább, mindent elszúrt, jobb lenne az élet nélküle. Vagy mindenkinek, aki ismer egy ilyen személyt.
A cím nem olyan explicit, mint amennyire néha elvárnánk ezt egy címtől. Mint szófordulat egyszer fordul elő a regényben, de az értelmére nem tudunk akkor még következtetni. A befejezés utáni elmélkedés során jövünk rá csupán, hogy mennyire találó. A lassan izzó tűz látszólag nyugodt, veszélytelen, emiatt hajlamosak vagyunk megfeledkezni, hogy ettől függetlenül még éget, és pusztító erejű lehet.
Ha pusztán novelláskötetként tekintek rá, akkor azt mondhatom, hogy bár Nesbø egy teljesen új arcát mutatta meg, összességében véve egy nem túl izmos próbálkozás volt – már csak az írások számát tekintve sem –, ha azonban úgy veszem, hogy tulajdonképpen kaptam egy egészen korrektnek mondható kisregényt, bónuszként kiegészítve pár novellával, akkor alapvetően elégedett vagyok.
Az ‘Ez a vihar’ erősen túlírt. Rengeteg benne a már-már felesleges mellékszál, a ködösítés, túl sok a szereplő, a gúnynév és az álnév, és túl sok a politikai-ideológiai fecsegés, amely a cselekmény szempontjából tulajdonképpen irreleváns, bár a karakterek jellemét némiképp színesíti (vagy inkább csak tarkítja). Ráadásul Ellroy valahogy nem törekszik arra, hogy korhű legyen, és ezt is negatívumként kell megemlítsem.
Ami leginkább megfogott a könyvben, az a végig ott lebegő kérdés: meglesz-e a bölcsész srác szakdolgozata, vagy beleragad ebbe a világba, a heti két-három alkalomra szóló hulladékgyűjtésbe? Képes lesz-e felállni és folytatni a megkezdett szellemi munkát, vagy passzív marad a saját életével szemben, de cselekvő munkás a kukások között?
