A regény olvasása során mindvégig az volt az érzésem, hogy Jeanine Cummins nem tudta eldönteni, egész pontosan miről is akar írni. Saját bevallása szerint a Közép- és Dél-Amerikából az Egyesült Államokba tartó migránsok nyomorúságos helyzetére szerette volna felhívni a figyelmet. Nem hiszem, hogy ez maradéktalanul sikerült.
Lukács evangéliumában rövid tudósítást olvashatunk arról, hogy amikor a tizenkét éves Jézus szüleivel Jeruzsálembe ment a húsvéti ünnepekre, a fiú eltűnt, és csak három nap múlva találtak rá a Nagytemplomban, ahol a bölcs írástudókkal beszélgetett. Hogy mi történt a Jézus eltűnése és megtalálása közötti hetvenkét órában, arról a Biblia hallgat…
A ‘Ma még élünk’ eredetileg forgatókönyvként született, viszont a filmhez szükséges anyagiak megteremtésének hosszadalmas folyamata okán a szerző forgatókönyvet regénnyé dolgozta át. Az eredetileg 2015-ben publikált regény egy zsidó kislány és egy amerikai egyenruhába bújtatott német diverzáns történetét meséli el, akik valamiféle láthatatlan szövetség okán közös sorsot vállalnak a második világháború alatt.
A történet ugyan egy nagyrészt kitalált világban játszódik és a szerző a fantasztikumra is támaszkodik (mint megannyiszor), mégsem nehéz elképzelni azt, hogy a mai Oroszországnak van olyan szeglete, ahol ugyanilyen szürke és kilátástalan az élet, mint a jaroszlavli helyőrségben.
A Meg se kínáltak egy kicsit olyan, mint egy regényesített stand-up comedy est. Nincs különösebb probléma ezzel, én személy szerint szeretem a szerző humorát, szóval leírva nálam ugyanúgy üt a poén, mint Bödőcs szájából hallva, és ezzel gyaníthatóan így lesz több ezer Bödőcs-rajongó. Ha viszont a két eddigi könyvét próbálom elhelyezni egy skálán, a Meg se kínáltak Bödőcshöz, a humoristához áll közelebb.
Az eredetileg hangoskönyvnek készült (és kötet formájában elsőként magyar nyelven megjelent) Poszt sodró lendületű, egyúttal mélyen elgondolkodtató kalandregény a történelem tragikus önismétléseiről, valamint arról, hogy lehetséges-e emberhez méltó életet élni a totális pszichés hadviselés, a mindent átható propaganda közepette.
Wilfried Wils idős korában napló formájában számol be dédunokájának a második világháború alatti viselt dolgairól – egyszer zsidót bújtat, máskor tevőlegesen részt vesz a zsidók elleni razziában –, amelyeket magyarázni próbál. Hibáztatható-e azért, amiért egy a feje tetejére állt világban élni, túlélni próbál, miközben rátalál a szerelem?
A kötet nyelvezete nem egyszerű, a gondolatok sokrétűsége, a számos mitológiai, kultúr- és vallásantropológiai, filozófiai és szociálpszichológiai kitérők alapos odafigyelést követelnek, viszont megéri a ráfordított energiát, hisz egy olyan sajátos, eredeti kontextusban helyezi el az – 1989 után a volt kommunista országokban is – kialakuló fogyasztói társadalmat, ami garantáltan fejbe kólintja a gyanútlan olvasót.
Helen Rappaport brit történész új könyvében percnyi pontossággal írta meg a Romanov család kivégzésének minden hátborzongató részletét – felkutatva minden létező beszámolót az utolsó órákról. Korábban soha senki nem ábrázolta még ennyire árnyaltan az utolsó orosz cárnak és családtagjainak személyiségét.
Az orosz kultúráról, társadalomról, politikáról, illetve magáról Putyinról is számos könyv jelent meg magyar nyelven, az orosz sportról és különösen a fociról viszont alig lehet bármit is olvasni. Ackermann Sándor könyve már akkor is hiánypótló lenne, ha csak a sporttal foglalkozna, de az orosz futball és a politika szoros összefonódását bemutatva különösen színes folt az Oroszországról szóló tényirodalmi könyvek sorában.
