Claire Castillon regénye kiemelkedő jelentőséggel bír, nem szórakoztató olvasmány, sokkal inkább küldetés. A különböző közösségekben – leginkább azonban a családon belül – egyre gyakrabban jelen lévő visszaélések nem maradhatnak titokban, a szégyen és a meg nem értettség nyomasztó sötétjébe burkolva. Beszélnünk kell róla – akkor is, ha nem vagyunk közvetlenül érintettek.
Tara tökéletesen meg volt elégedve az életével mindaddig, amíg a tizenhárom éves lánya cikivé nem titulálta, felhívva a figyelmét, hogy mennyire nem menő. Ez az incidens mély nyomot hagyott Tarában, és eldöntötte, hogy megmutatja a lányának, a férjének, a főnökének meg amúgy az egész világnak, hogy őt milyen fából faragták. Hogy igenis menő anyuka, kívánatos feleség, megbízható munkaerő és emellett akár a következő Beyoncé is válhatna belőle.
A nyelvezet hétköznapi és közérthető, a könnyedsége kompenzálja a nehéz témákat. Egy szerelmi szál áll a középpontban, de olyan témakörök is terítékre kerülnek, mint a bullying, a gyász, a veszteség feldolgozása. A szerző nagyszerűen bánik a szavakkal, az olvasó valósággal sodródik a sorokkal. Nehéz volt letenni a regényt.
A könyv olyan érzékeny témákat érint, mint a nemi erőszak, a poszttraumatikus stressz, a családon belüli erőszak. Aki számára ezek felkavaróak lehetnek, jobb ha más könyvet választ. Aki viszont mégis kezébe veszi ezt a könyvet, egy fantasztikus olvasmányélménnyel gazdagodik, és garantáltan napokra lebilincseli.
Colleen Hoover maga is bevallotta, hogy rajongói nyomásra folytatta a sikerkönyvét, ami önmagában nem jelentene problémát. A rajongói nyomás viszont akkora volt, hogy Hoover mindent belegyömöszölt ebbe a könyvbe, ami népszerű a jelenlegi BookTok olvasók körében. Ennek okán jelenhetett meg Atlas szemszöge is, amelyből bár többet megtudhatunk a múltjáról és traumáiról, nincsenek kihasználva az ebből adódó lehetőségek.
A könyv legfontosabb szála, a váratlan fordulatokkal teli nyomozás ellenére is, a mostohaanya és mostohalány közötti kapcsolat kibontakozása. Miután csak egymásban bízhatnak, kénytelenek elkezdeni felkutatni eddigi egyetlen közös pontjukat: Owent. Hamar kiderül viszont, hogy az eltűnt férfi, akit egyikük az apjának, másikuk a férjének hitt, számtalan kibogozhatatlan hazugságot mondott mindkettőjüknek.
A magával ragadó cselekmény egy szenvedélyes szerelem kibontakozását ábrázolja, amelyben fel-felbukkan ugyan a jóképű idegsebész bántalmazó volta, de csak annyira, hogy olvasóként se gyanakodjunk túlságosan, inkább fogjuk a véletlenre az egyre hevesebb indulatkitöréseket. Colleen Hoover mesterien szövi a szálakat, s olyan komplex személyiségű karaktereket rajzol, akiket sem megvetni, sem elmarasztalni nem tudunk, inkább igyekszünk megérteni cselekedeteik mozgatórugóit.
A regényt annak 1993-as megjelenésekor a kritika jól fogadta; a Publishers Weekly okos prózáját dicsérte, a The New York Times lenyűgözőnek és ellenálhatatlannak titulálta, Ruth Rendell pedig azt mondta róla: lebilincselő, rémisztő, gyönyörű és megdöbbentő. Ez szerintem csak a regénybeli regényre igaz.
Akik olvasták a Bosch-széria előző két kötetét, azok emlékezhetnek, hogy Bosch azért került a Hollywoodi Rendőrörs Gyilkossági Osztályára, mert valamikor a múltban nem éppen szabályszerűen járt el, amikor elkapta a Dollmakerként elhíresült sorozatgyilkost. Értsd: lelőtte, amikor az egy gyanús mozdulatot tett. Kiderült, hogy nem a fegyveréért nyúlt. A Feslett szőke cselekményének idején az is kiderül, hogy a gyilkosságok folytatódnak, és Boscht azzal vádolják, hogy nem a Dollmakert lőtte le.
A Fekete jég szerény megítélésem szerint kevésbé izgalmas, mint a sorozat első része, a Sötét visszhang, ám még így is bőven megéri kézbe venni. Harry Bosch karaktere önmagában elég izgalmas, minden bizonnyal a krimiirodalom egyik legérdekesebb és legszerethetőbb figurája. Ezúttal a mexikói határvidéken és a határ déli oldalán nyomoz egy Los Angelesben talált hulla miatt.
