Judy Batalion könyve egyszerre lebilincselő és nehéz olvasmány; nagyon értékes munka a második világháborús irodalom palettáján, amely különös figyelemmel van azon nők iránt, akik erejükkel és bátorságukkal mozgatták és alakították az eseményeket.
Ritkán gondolom valamelyik könyvről, hogy kötelező olvasmány kellene legyen, de ez esetben nincsenek kétségeim: minden végzős diák csak nyerhetne azzal, ha elolvassa. Mindenkinek ajánlom, aki úgy érzi, megrekedt, nincs tovább, mindent elszúrt, jobb lenne az élet nélküle. Vagy mindenkinek, aki ismer egy ilyen személyt.
A cím nem olyan explicit, mint amennyire néha elvárnánk ezt egy címtől. Mint szófordulat egyszer fordul elő a regényben, de az értelmére nem tudunk akkor még következtetni. A befejezés utáni elmélkedés során jövünk rá csupán, hogy mennyire találó. A lassan izzó tűz látszólag nyugodt, veszélytelen, emiatt hajlamosak vagyunk megfeledkezni, hogy ettől függetlenül még éget, és pusztító erejű lehet.
Ha pusztán novelláskötetként tekintek rá, akkor azt mondhatom, hogy bár Nesbø egy teljesen új arcát mutatta meg, összességében véve egy nem túl izmos próbálkozás volt – már csak az írások számát tekintve sem –, ha azonban úgy veszem, hogy tulajdonképpen kaptam egy egészen korrektnek mondható kisregényt, bónuszként kiegészítve pár novellával, akkor alapvetően elégedett vagyok.
Dél-afrikai otthonában 88 évesen elhunyt Wilbur Smith, a kalandregények koronázatlan királya.
Az ‘Ez a vihar’ erősen túlírt. Rengeteg benne a már-már felesleges mellékszál, a ködösítés, túl sok a szereplő, a gúnynév és az álnév, és túl sok a politikai-ideológiai fecsegés, amely a cselekmény szempontjából tulajdonképpen irreleváns, bár a karakterek jellemét némiképp színesíti (vagy inkább csak tarkítja). Ráadásul Ellroy valahogy nem törekszik arra, hogy korhű legyen, és ezt is negatívumként kell megemlítsem.
Ami leginkább megfogott a könyvben, az a végig ott lebegő kérdés: meglesz-e a bölcsész srác szakdolgozata, vagy beleragad ebbe a világba, a heti két-három alkalomra szóló hulladékgyűjtésbe? Képes lesz-e felállni és folytatni a megkezdett szellemi munkát, vagy passzív marad a saját életével szemben, de cselekvő munkás a kukások között?
Annak ellenére, hogy Octavia E. Butler disztópiája, ‘A magvető példázata’ közel harminc éve jelent meg, 2020-ban New York Times bestseller lett. Aktualitását nem utolsósorban annak köszönheti, hogy szinte napjainkban (2024–2027 között) játszódik. Ez nyilván óhatatlanul is adja magát egy összehasonlításra, szerintem kevesen vannak, akiket nem foglalkoztat a könyv kapcsán a gondolat, hogy vajon ma hogyan néz ki a valóságban az, amit Butler harminc évvel ezelőtt elképzelt.
Mindvégig érződik az az óriási szerelem és szeretet, amellyel Ilona viseltetett választottja iránt, és bár együtt búsulunk vele, amikor el kellett válniuk, Ilonával együtt bocsátunk meg a férfinak, aki megsebezte a szívét. Együtt izgulunk vele minden nagyobb jelentőségű eseménynél, együtt szomorkodunk, együtt örülünk vele, amikor úgy hozza a sors. Ettől olyan kedves ez az olvasmány.
Richard Ford regényének főszereplője egyes szám első személyben meséli el annak az évnek a történetét, amikor a szüleit bankrablás miatt letartóztatták, és az ő élete gyökeres fordulatot vett. Dell Parsons ötven év távlatából tekint vissza az 1960-as év eseményeire. A cselekmény idején ő 15 éves volt, ma egyetemi tanár. A retrospektív nézőpont, a fél évszázadnyi idő és a narrátor érettsége együtt határozzák meg azt, ahogy Dell a történteket látja és láttatja.
