Akárcsak korábbi könyvében, a szerző itt is a múlt, a jelen és a jövő hármas idődimenziójában járja körül a kérdést az egyes fejezetekben: jelentős hangsúlyt fordít a történelmi előzményekre, a törésvonalak kialakulásának múltban gyökerező körülményeinek ismertetésére; részletesen tárgyalja ezek hatását az érintett országok, társadalmak, közösségek mindennapi életére; illetve foglalkozik a lehetséges megoldásokkal, jövőképekkel.
A Mákháború trilógia megjelenésekor üdítően hatott, egy olyan világgal és mágiarendszerrel operált, amely merőben különbözött a könyvpiacot uraló nyugati fantasy könyvektől, és – ahogy azt az első recenzióban is említettem – megvolt benne a lehetőség, hogy egy napon együtt említsék a műfaj nagyjaival. Nálam nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
A tanzániai születésű, az angliai Brightonban élő és angolul alkotó Abdulrazak Gurnah kapja 2021-ben az irodalmi Nobel-díjat.
Tulajdonképpen mi is ez a regény? Családregény. Tragédia. Tiniszerelem. Hódolat Homérosznak, Michelangelónak, Bachnak. Egy híd felépítésének a története. Mindez egyszerre. De leginkább az öntörvényű Dunbar fivérek (Matthew, Rory, Henry, Clayton és Tommy) története, és minden, ami öt kamasz fiú életéhez hozzátartozik: iskola, verekedés, sport, versenyek, háziállatok, barátság és szerelem.
Clare Mackintosh élvezhető nyelvezetben ír, kellőképpen felkészültnek tűnik bizonyos, a regény szempontjából fontos kérdésekben, és a szerkezeti felépítésnek valamint az ebből kínálkozó írástechnikai lehetőségek kihasználásának köszönhetően sikerült magát a történetet izgalmassá tenni; mindezek pozitívumai a regénynek, de nem válik tőlük kiemelkedővé a ‘Húsz óra a halálig’.
Tragikomédiák ezek a novellák, olyan emberekről, mint a szomszédaink, barátaink vagy akár mi magunk. Olyannyira, hogy én például legalább öt történetben fedeztem fel magamat, vagy azért mert már megtörtént velem, vagy azért mert, megtörténhet, ha nem figyelek oda.
A Mielőtt lemegy a nap érzelemdús könyv; olyan érzelmi hullámvasútra ülteti az olvasót, amiről már nem is akar leszállni, akkor sem, ha éppen lelkileg mélyponton vannak a szereplők, mert úgy tud azonosulni velük, mintha a saját életének részesei lennének, vagy inkább: mintha ő lenne részese a könyv cselekményének.
Egyedülálló regényként nem állja meg a helyét úgy, mint az első rész tette, ráadásul az új karakterek sem képesek azonnal betölteni az előző kötetek szereplői után maradt űrt, így egészében sokkal inkább érződik egy hosszú felvezetésnek A Dűne eretnekeihez, mint bármi másnak. Mindezek ellenére meggyőződésem, hogy többször is kézbe fogom még venni A Dűne istencsászárát, és a második, esetleg harmadik olvasás után sikerül majd felértékelődnie a szememben, és elfoglalja jól megérdemelt helyét a korábbi kötetek mellett.
A katlan egy többkötetes identitás-thriller első részeként van meghatározva a könyv borítóján. A thriller annyiban takarja a valóságot, hogy eléggé letehetetlen a könyv annak, aki nagyon bele tud mélyedni a lelki „nyavalyákba”. De én nem szűkíteném le ennyire, nagyon sok minden más is talál rá. Lelki kalandregény, útirajz (hiszen érzékletes bemutatását kapjuk Szicília egyik kisvárosának) és történelmi regény: helyek, épületek, családok dokumentum-pontosságú bemutatása jelenik meg, a személyes reakciókkal fűszerezve. De szinte ars poeticának is tekinthetjük, hisz a térbeli és időbeli földrajzi és lelki utazást folyton átszövi a főhős önkeresése, önmeghatározása, íróként is.
Szórakoztató irodalmi alkotás ez a könyv, vicces élethelyzetekkel, komoly és mély beszélgetésekkel, erős felismerésekkel, a végkifejlet pedig egy mondatban megfogalmazható: légy, aki vagy, ragadd meg a pillanatot. Elcsépelten hangzik, közhely, mégis aktuális.
