Lana Bastašić kötete súlyos és fájdalmas emlékeztető arra, hogy nem csak a fizikai bántalmazás fáj. Sőt, talán az fáj legkevésbé a kötetben megjelenő bántalmazási formák közül. A bántó, megalázó megjegyzések olykor ugyanolyan erővel sújtanak, mint egy csattanó derékszíj.
A macskák erősen antropomorfizált szereplők, aktívan és előre megfontolt szándékkal cselekszenek a gazdáik érdekében. Ez számomra teljesen magától értetődő volt, de hát az dobja az első követ, aki sosem gondolta, hogy a macskája felsőbbrendű, mint elsőre gondolnánk, és sosem tulajdonított neki emberi vonásokat, érzéseket és gondolatokat.
A regény egyaránt szól a családról, a gyászról, a fájdalomról, Istenről, a zenéről, a Beatlesről és Paul McCartney-ról. Az élet igazságairól ír – ahogyan megszoktuk tőle – anélkül, hogy közhelyessé válna. Prózája olyan dallamosan és szépen szól, akár egy vers.
A homoszexualitás, a bántalmazás és annak passzív elviselése, a csendben maradás különösen nehéz témák. A hazaszeretet, a hűség, az igaz barátság és az emberségesség szintén azok. A szerző egy emészthető formában dolgozza fel ezeket az olvasó számára, és én végtelenül hálás vagyok ezért az olvasmányélményért. Farkas Kinga ajánlója.
Keegan stílusára jellemző, hogy a le nem írt üzenet ugyanannyira fontos, mint a leírt. Egy interjúban azt állította, hogy egy történetet kétszer kell elolvasni, hogy valójában megértsük a mondanivalóját. Keegan történeteire ez fokozottan igaz. Líraisága miatt meglehet, hogy átsiklunk valami felett, vagy más hangulatban másképpen értelmezzük a sorok közt megbúvó üzenetet.
Pauline Mai Karácsonyi kívánság című könyve azért került hozzám, mert az én karácsonyi kívánságom az volt, hogy a decemberi fergeteges felfordulásban, eseményekkel teletűzdelt időszakban mégis maradjon időm megpihenni egy kedves, könnyed olvasmányban. A könyv teljesítette a küldetését.
Ünnepek közeledtével ki-ki a maga módján készülődik. Mindenki másképpen. Benedikt pedig igazán egyedi módon készül. Összecsomagolja tarisznyáját, és felkészül arra, hogy kutyájával, Leóval és vezérkosával, Bütyökkel együtt bejárja a hóval borított hegyeket, megküzdjön a téli hóviharokkal, és összegyűjtse a hátramaradt, elkószált birkákat.
Gwen elbeszélése végtelenül őszinte és fájdalmas, sőt meglehetősen bensőséges. Ez egy memoár, magától értetődő, hogy a szerző egyes szám első személyben ír, és az ő perspektívájából szemléljük a múltat. Jelen esetben viszont érdekes kettősséget figyelhetünk meg, az édesanya is jelen van, akkor is, ha már nem él. A kézzel írt levelei révén kapcsolatban marad a gyerekeivel a halála után is, és az olvasónak is lehetősége nyílik megismerni őt, a gondolatait, a vágyait. Csodálkozni az erején. Elszomorodni a fájdalmán.
Tara tökéletesen meg volt elégedve az életével mindaddig, amíg a tizenhárom éves lánya cikivé nem titulálta, felhívva a figyelmét, hogy mennyire nem menő. Ez az incidens mély nyomot hagyott Tarában, és eldöntötte, hogy megmutatja a lányának, a férjének, a főnökének meg amúgy az egész világnak, hogy őt milyen fából faragták. Hogy igenis menő anyuka, kívánatos feleség, megbízható munkaerő és emellett akár a következő Beyoncé is válhatna belőle.
A nyelvezet hétköznapi és közérthető, a könnyedsége kompenzálja a nehéz témákat. Egy szerelmi szál áll a középpontban, de olyan témakörök is terítékre kerülnek, mint a bullying, a gyász, a veszteség feldolgozása. A szerző nagyszerűen bánik a szavakkal, az olvasó valósággal sodródik a sorokkal. Nehéz volt letenni a regényt.
