Shy olykor minősíthetetlenül viselkedik, értetlenül állunk dühös, impulzív, ön- és közveszélyes viselkedése előtt. Nem tudjuk, hogyan lett az aranyos kisfiúból megátalkodott kamasz, mi alakult rosszul. Mégis szívből kívánjuk, hogy másszon ki a hideg tóból és valahogy forduljanak jobbra a dolgok…
Egy könyv eleve egy mágikus világ hordozója, hát még egy mágikus könyv, különleges képességekkel! Az ajtók könyve ilyen. Segítségével a tulajdonosa átléphet bármelyik ajtón, akár zárt ajtón is, legyen az akárhol ezen a világon. Akik vágynak a könyvre, nem riadnak vissza az erőszaktól, de még a gyilkosságtól sem…
Layla Martínez regénye nyomasztó, olykor fullasztó, félelmetes, szürreális, zseniális. A szöveg olvasása közben szinte kézzel tapinthatóvá válik a harag, a neheztelés, a megvetés, a bosszúvágy, a düh és a gyűlölet. Talán ez teszi olyan nehéz olvasmánnyá, ez a tömény gyűlölet, amely néha elhagyja az oldalakat, és önálló életre kel.
Egy reggel a világ összes lakója ugyanazt a sorsfordító meglepetést találja a lakóhelye előtt: egy kis fadobozt, benne egy fonállal, amely egy égető kérdésre adja meg a választ: arra, hogy a tulajdonosa pontosan hány évig fog élni.
A Sunset Park az önismereti munka regénye: hogyan találod meg újra a helyedet abban a világban, ahonnan elszöktél, és hogyan kezdesz el kapcsolódni embertársaidhoz egy önkéntes száműzetés után. A könyvek és az irodalom szeretete átszövi a szöveget, de ugyanilyen érezhető, szinte kézzel tapintható a szereplők fejlődése is. Kivétel nélkül mindenki fejlődik, és őszinte örömmel figyeljük ezeket a mérföldköveket, kisebb vagy nagyobb sikereket. Talán ezért is ért ekkora meglepetésként, szinte arcul csapásként a vége…
Moa Herngren regénye megmutatja, hogy a kapcsolatok és a házasságok a legtöbb esetben nem egyértelműen az egyik vagy a másik fél miatt bomlanak fel, és olykor a válóok is csak egy utolsó csepp a sok felhalmozott (és gyakran ki nem mondott) sérelem után. Az üzenete viszont reménykeltő: bármilyen nehéz, bármennyire fáj, bárhogyan is gyászolunk egy élő személyt, az élet igenis megy tovább, és jönnek még szebb idők.
A regény végére érve mélyet lélegeztem. Addig nem is tudatosult bennem, hogy rövideket, felszínesen lélegeztem, feszült vállal, annyira drukkoltam ennek a tékozló fiúnak. A 346 oldalt észrevétlenül hagytam magam mögött, annyira koncentráltam a történetre. Nem csak olvastam, hanem átéltem, és ez a szerző érdeme, hogy ennyire élethű környezetet teremtett.
Gyakran mondom Stefánsson nyelvezetére, hogy már szinte versszerű. Talán a meseszerű találóbb kifejezés lenne, mert bennem pontosan azt az érzést ébreszti, mint mikor gyerekként mesét hallgattam. Mert tulajdonképpen az egész kötet, és vele együtt Stefánsson teljes irodalma egy hosszú mese régmúlt időkről, egyszerű emberekről és kiszámítható világról. A történeteivel szinte elringat, ha szomorú vagyok, megvigasztal, ha túlpörgök, megnyugtat, és még nem tudott olyan hangulatban és élethelyzetben találni, hogy ne tudjak a szövegre hangolódni és megpihenni benne, általa.
Cecelia Ahern legújabb regényében a tőle megszokott éleslátással és együttérzéssel meséli el Alice megindító történetét, azét a lányét, aki mások lelkébe ugyan belelát, a sajátját azonban csak komoly küzdelmek árán ismerheti meg.
Évente akad néhány olyan könyv, ami miatt a kávészünet inkább olvasó szünet, amikor ebéd helyett napi menü van, illetve nem érzem, hogy világvége, ha kimarad az esti futás, és a megszokottnál később fekszem le. Pont ezekből a jelekből tudom, hogy valami rendkívülire bukkantam. Angie Cruz regénye pont ilyen.
