A könyvet külföldön 8-12 éves gyerekeknek ajánlják, Magyarországon inkább a 10-14-es korosztálynak. Szerény véleményem szerint 14 alatt csak kevesen fogják élvezni a regényt, főleg a kissé csavaros történet miatt. Elsőre nekem is nehezen állt össze a kép: hogy mi a szerepe Beenek, hogyan lesz az, ami nem lesz, és mi kell ahhoz hogy ne az történjen, ami egyébként történne.
Tóth Péter-Lóránt „versvándor” Radnótiról mondott szavait parafrazálva: a sors egy fél lépéssel mindig Frankék előtt járt… Számtalan apró pillanaton múlott a megmenekülés. Fájó tehát a kérdés: ki árulta be őket csupán néhány héttel a felszabadulás előtt? Thijs Bayens és csapata erre kereste a megoldást, de nem csak filológiai kutatást végeztek, hanem rendőrségi nyomozati módszerekkel és szakemberekkel is dolgoztak. Rosemary Sullivan pedig ezt a nyomozást rendszerezi könyvbe.
Jo Nesbø az eddigi regényeire jellemző, a környezetet és cselekményt tekintve teljesen a hétköznapi valóságba illeszkedő, realisztikus ábrázolásmód helyett a kötet több írásában is a szórakoztató irodalom más műfajainak területére kalandozik.
Arkady Martine regénye lenyűgöző. Az általa megteremtett világ és kultúra már a legelején beszippantja az olvasót és nem is ereszti mindaddig, amíg a kirakós minden darabja a helyére kerül. Teixcalaan hierarchiája és politikája lebilincselő, a birodalom grandiózussága vetekszik a Herbert és Asimov által megálmodottakéval.
A könyv különlegessége egyrészt a narrációból fakad, a szerző letisztult írástechnikája hanyagolja a túldíszítettség minden formáját, nem kitűnni próbál, hanem élethelyzetekre fókuszál és azt mutatja be – olyan élettörténeteket, amellyekkel az olvasó akarva-akaratlanul is azonosul, s amelyektől a könyv összecsukása után sem igazán szabadulhat.
A mesék szelídek, békések, konfliktusoktól mentesek, mégis izgalmasak. Nincs legyőzendő gonosz, csak némi egészséges versengés a patkányok ellen, akik mindig rosszindulatúak ugyan, de senki testi épségét nem fenyegetik, s a három jóbarát rendre felülkerekedik velük szemben, még akkor is, ha látszólag a patkányok nyernek.
A könyv a szerkezeti felépítését tekintve összetett; a szerző több perspektívával oldja meg a valószerűség ábrázolhatóságát, s így az olvasó feszültsége már az első mondatoktól kezdve folyamatosan növekszik. A ‘Halál első látásra’ egy nagyon aktuális társadalmi problémával foglalkozik: az online társkereső fórumok negatív oldalára hívja fel a figyelmet.
Joe Hill már többedjére bizonyítja az alkalmasságát és tehetségét, már régen nem az édesapja árnyékában ír, hanem önállóan ragyog. Az tagadhatatlan, hogy a (mérgezett) alma nem esik messze a fától, de a jelen kötetből az is világossá válik, hogy nem csak apja, de egyéb klasszikusok is hatottak rá: Kafka hatására ismerünk a Meghalljátok a sáska ciripelését című novellában, és Bram Stoker életműve visszaköszön az Abraham fiaiban.
A Könyvsétáltató életeket mentett, pedig ő csak a megfelelő könyveket szállította ki a megfelelő személyeknek, a megfelelő pillanatban. Az ő megmentésére viszont mindannyian egyesítették erejüket. Közhellyel élve, nem minden hős visel palástot meg szuperhős jelmezt, de esélyes, hogy van nála egy könyv.
Szinte érthetetlen, hogy mi ment ennyire félre a kötet írása közben, hiszen a Gideon, a Kilencedik-kel Tamsyn Muir megalapozott egy olyan történetnek, ami egyedi és üde volt, tele vicces helyzetekkel, rendkívül okos vagy épp rendkívül béna (szándékosan béna) karakterekkel és egy érdekes világgal. A sorozat második részére azonban mindez hamuvá lett, a kísérletezések a szöveggel és szereplőkkel nem tettek jót a történetnek, és bár a világépítés és mágia apránkénti bemutatása folytatódott, ez nem elég ahhoz, hogy megmentse a könyvet önmagától.
