Minden kis történet valamiképpen olyan ponton ér véget, ahol ugyan nem magyarázza meg és nem feltétlen fejezi be a szerző az elkezdett gondolatmenetet, de érezhetően ott van egy humánus, emberközeli magatartásba való visszatérés, ami szépen és megnyugtató módon zárja a történéseket.
Akárcsak a történet, a szereplők és azok magánéletei külön-külön is nagyon jól felépítettek, kerekek. A nyomozás szempontjából legjelentéktelenebb mellékszereplőnek is tökéletesen ismerjük az előéletet, érzéseit, motivációit, egyszóval mozgatóit. Ez a részletesség, amely a teljes regényre jellemző, tartja egyben a történetet.
Bár az elbeszélőt ugyanúgy hívják, mint a szerzőt, és az önéletrajzi indíttatás tagadhatatlan, a regény mégis jobbára fikció. Annak viszont nagyon is hihető. Különösen akkor, ha szeretjük az olyan történeteket, amelyek alulról építkeznek, amelynek minden mondatában benne van az egész történet. Kun Árpád könyve éppen ilyen.
A cselekmény helyszíne egy mozambiki falu, Kulumani (a valóságban Vila de Palma), ahol csodálatosan keveredik össze az idegenek számára is látható valóság a csak helyiek számára érzékelhető igazsággal. Az eseménysort kiváltó mozzanat az, hogy Kulumanira emberevő oroszlánok támadnak, melyek több tucat áldozatot megölnek.
A Politika az iszlámban nem könnyed olvasmány, de aki veszi magának a fáradtságot, és tudományos kíváncsisággal (is) felvértezve olvassa, az garantáltan olyan ismeretekkel lesz gazdagabb, melyek mindenféle ideológiai, politikai felhang nélkül, részletgazdagon járják körül a politika és az iszlám immanens viszonyát, főként a genezisre, az iszlám gondolkodás eredetére koncentrálva.
A Kódfejtő az elme működésének olyan szirtjeire kalauzol, ahonnan az ember borzadva tekint le, hiszen a zsenialitást az őrülettől egyetlen lépés választja el csupán. S ki tudja, ha a kódfejtő egész élete nem lenne ennyire titkos, nem nélkülözne ennyire minden empátiát, nem lenne-e lehetséges az át-, meg visszalépés azon a vékony határon?
Elizabeth Berg kiválóan építi fel műve struktúráját. Fejezetenként párhuzamosan ugrál a Sand gyermekkorát megidéző, illetve az életének legmarkánsabb eseményeit bemutató idősíkok között. Sorra vezet végig a jelentősebb szerelmi kalandokon, majd egy-egy rövid momentumban, fejezetben az írónő életének minden jelentős részét megmutatja a szerző.
„Írni a futballról annyit jelent, hogy újjáteremtjük más eszközökkel azt, amit a nézők már ismernek. Aki ott lehet a stadionban, ugyan választaná-e inkább azt, hogy elmeséljék neki a meccset? De nem ez a szó feladata. Egyetlen könyv sem tudná megmutatni, hogy ki is Pelé vagy Chicharito Hernández. Ők már a szurkolók tudatában élnek. A szavak ritka varázslata abban áll, hogy értékkel és érzéssel ruházzák fel azt, amit már tudunk.” – írja Villoro a Gólörömben.
Valószínűnek tartom, hogy a szakmában járatosak számára sokkal nagyobb ínyencség a könyv, mint a laikusoknak. Viszont határozottan állíthatom, hogy a könyvet olvasva megértettem egy sor olyan matematikai fogalmat, amit korábban nem. Arra a következtetésre jutottam, hogy a regény akár didaktikai segédeszközként is használható. Hiszen – a hátoldalon olvasható rövid ismertető szerint – a könyv azokhoz szól, „akik utálják a matekot, de imádnak olvasni.”
Márcyz Lajos, a korábbi kötetekben is megjelenő „csóró magyar író” ezúttal unokatestvérével, a jobb sorsra érdemes pincérrel utazik egy egzotikus szigetre, hogy ott valóra váltsák annak egyetlen álmát: kigyógyulni az alkoholizmusból. Az író titkos naplót vezet az 59 napos ott-tartózkodásról, mellyel dokumentálja barátjának az alkohollal vívott hősies, ám sikertelen harcával együtt saját felismeréseit, a bennszülöttek életmódját, és a nyugati turisták dőzsölését.
