A brit titkosszolgálat belbiztonsági részlegének a vezetője megpróbálja kideríteni, hogy igaz-e az az értesülés, miszerint valaki a Szolgálaton belülről információkat szivárogtat ki. Le Carré regényei viszont éppen attól rendkívüliek, ahogy a szerző az eseményeket láttatja, ahogy a történetet elmeséli, ahogy a könyv lapjait megtölti érdekes figurákkal, s általuk érzelmekkel.
Gornichec regénye, bár mitológiai alapokra épít, elsősorban családi dráma. Ugyan a történet középpontjában végig a boszorkány áll, személyes kapcsolatai a barátaival, férjével és gyerekeivel fontos részét képezik a történetnek. Érdekes látni és végigkövetni azt, ahogyan Angurboda – egy számkivetett és magányos alak – miként talál valamiféle boldogságra egy bajkeverő isten oldalán és miként birkózik meg a különc gyerekei világra jöttével.
Az utolsó ügynök egy roppant izgalmas kémregény. Az előző részhez hasonlóan itt sem a hajmeresztő akciók dominálnak; Dugoni egy pillanatra sem felejti, hogy a hőse nem egy harmincas, ruganyos léptű kommandós, hanem egy bő hatvanas, a terepviszonyoktól már elszokott veterán, aki akkor hatékony, ha az eszét használja. A szerző Jenkinst ennek megfelelően mozgatja. Az eszére és a higgadt, analitikus gondolkodására nagy szüksége van, hiszen napjaink Moszkvájából kell megszökjön, ahol minden utca, minden állomás és minden épület kamerák tucatjainak látószögében van.
Matt Ruff regénye a videójátékok és gamer-közösségek világába kalauzol bennünket, ahol egy adott pillanatban valós és virtuális világ keveredése generál veszélyes kalandokat. Maga a cselekményszál nem lenne rossz, ha az olvasó el tudná dönteni, mit is szeretett volna a szerző írni: gamer-kisokost, kiberszex-felvilágosító könyvet, sci-fit vagy esetleg politikai thrillert alapfokon… mert ez bizony alaposan lerontja a regény értékét.
A Szürke Ember-ben nem az a kérdés, hogy ki győz a végén, hanem hogy milyen áron, és legfőképpen az, hogy milyen akadályokat leküzdve. A könyv savát-borsát az akciójelenetek adják, és azokból nincs hiány: közelharc egy repülőgép rakodóterében, hajmeresztő akció az osztrák Alpok jeges oldalain, bámulatos menekülés egy igazán szorult helyzetből Budapesten, macska-egér játék a Szajna partján Párizsban. A műfaj rajongóinak nem lehet okuk panaszra.
Cosimano regényében benne van a műfaj összes kliséje, de valamennyi jó helyen és jókor elhelyezve. A kiszámítható fordulatokra nehéz rossz szemmel nézni. Az írónő hamisítatlan humora ráadásul tompítja ezeknek a banális közhelyeknek az élét, és a jeleneteket úgy építi fel, hogy minden egyes ismert mozzanat egy bizonyos szemszögből vizsgálva poénként hat, szinte már várja az olvasó, és az fájna, ha elmaradna.
Ahhoz, hogy valaki maradandót alkosson, nem elég lekoppintani a műfaj nagyjainak műveit, sokkal inkább olyan könyvet kell az olvasó kezébe adni, ami bár ismerősnek hat, mégis valami újat tud nyújtani. Az amerikai Christopher Buehlmannek, ha nem is hibátlanul, de sikerült ezt elérnie az eredetileg tavaly megjelent dark fantasyjével: A fekete nyelvű tolvaj egyszerre tisztelgés a klasszikusok előtt és bevezető egy izgalmas, új világba.
A Mona Lisa Overdrive, akárcsak elődei, egy (nagyrészt) önálló történet, amely az újabb időugrásnak köszönhetően az író által megálmodott jövő immár egy harmadik változatát mutatja be. Ugyan a történetek között vannak kisebb-nagyobb átfedések, a szereplők visszautalnak egy-egy korábbi eseményre, sőt néhány korábbi szereplő fel is bukkan, egy saját lábon álló regényről van szó.
A Count Zero hasonló témákat érint, mint elődje, kezdve a társadalomba be nem illő vagy onnan már kitaszított személyek problémáitól a generációkon át halmozott vagyon és hatalom előnyeinek/hátrányainak kérdéséig. Érdekes látni, hogy Gibson, aki egykor maga is az ellenkultúra tagja volt, miképp ülteti át saját élményeit és tapasztalatait a könyv lapjaira, miféle elképzelései voltak arra vonatkozóan, hogy milyen irányba tart a világ.
A ‘Neuromancer’ igazi erőssége nem Gibson stílusa vagy az általa körüljárt témák valamelyike, hanem a karakterközpontúsága. Bár az író a világépítéssel is foglalkozik, elsősorban a szereplőire fókuszál, amelyek komplexek, valós problémákkal és félelmekkel, és egy jól “látható” karakterfejlődéssel.
