Ahhoz, hogy valaki maradandót alkosson, nem elég lekoppintani a műfaj nagyjainak műveit, sokkal inkább olyan könyvet kell az olvasó kezébe adni, ami bár ismerősnek hat, mégis valami újat tud nyújtani. Az amerikai Christopher Buehlmannek, ha nem is hibátlanul, de sikerült ezt elérnie az eredetileg tavaly megjelent dark fantasyjével: A fekete nyelvű tolvaj egyszerre tisztelgés a klasszikusok előtt és bevezető egy izgalmas, új világba.
A Mona Lisa Overdrive, akárcsak elődei, egy (nagyrészt) önálló történet, amely az újabb időugrásnak köszönhetően az író által megálmodott jövő immár egy harmadik változatát mutatja be. Ugyan a történetek között vannak kisebb-nagyobb átfedések, a szereplők visszautalnak egy-egy korábbi eseményre, sőt néhány korábbi szereplő fel is bukkan, egy saját lábon álló regényről van szó.
A Count Zero hasonló témákat érint, mint elődje, kezdve a társadalomba be nem illő vagy onnan már kitaszított személyek problémáitól a generációkon át halmozott vagyon és hatalom előnyeinek/hátrányainak kérdéséig. Érdekes látni, hogy Gibson, aki egykor maga is az ellenkultúra tagja volt, miképp ülteti át saját élményeit és tapasztalatait a könyv lapjaira, miféle elképzelései voltak arra vonatkozóan, hogy milyen irányba tart a világ.
A ‘Neuromancer’ igazi erőssége nem Gibson stílusa vagy az általa körüljárt témák valamelyike, hanem a karakterközpontúsága. Bár az író a világépítéssel is foglalkozik, elsősorban a szereplőire fókuszál, amelyek komplexek, valós problémákkal és félelmekkel, és egy jól “látható” karakterfejlődéssel.
Ha csak egyetlen jelzővel lehetne jellemezni J.D. Barker könyvét, akkor gondolkodás nélkül vágnám rá, hogy pörgős. A szerző által preferált műfajban ez általában a mérleg pozitív serpenyőjében szokott megjelenni – itt sincs másképp. Ha viszont arra kérnének, hogy ezt a pozitív serpenyőt még négy öt jelzővel töltsem meg, igencsak gondban lennék, főként, ha nem szeretnék leragadni a közhelyek szintjén.
2022-ben három új fantasy szerző debütál az Agavénál: A. K. Larkwood, Christopher Buehlman és Genevieve Gornichec. Sci-fik terén Alexander Weinstein és Simon Jimenez mutatkozik be a magyar olvasóknak, a krimi rajongói készülhetnek Elle Cosimanóra. Bemutatjuk az Agave Könyvek idei új szerzőit.
A háttérben zajló machinációk, a piszkos alkuk, a tisztességtelen politikai lépések mind nélkülözhetetlen összetevői egy jó kémregénynek. Az, ahogyan egy író ezeket láttatja, olyan, mint egy titkos fűszer egy jó ételben. Dugoni regényébe sajnos kevés ilyen fűszer jutott. Van viszont más, ami kárpótol érte.
Annak ellenére, hogy Octavia E. Butler disztópiája, ‘A magvető példázata’ közel harminc éve jelent meg, 2020-ban New York Times bestseller lett. Aktualitását nem utolsósorban annak köszönheti, hogy szinte napjainkban (2024–2027 között) játszódik. Ez nyilván óhatatlanul is adja magát egy összehasonlításra, szerintem kevesen vannak, akiket nem foglalkoztat a könyv kapcsán a gondolat, hogy vajon ma hogyan néz ki a valóságban az, amit Butler harminc évvel ezelőtt elképzelt.
A Mákháború trilógia megjelenésekor üdítően hatott, egy olyan világgal és mágiarendszerrel operált, amely merőben különbözött a könyvpiacot uraló nyugati fantasy könyvektől, és – ahogy azt az első recenzióban is említettem – megvolt benne a lehetőség, hogy egy napon együtt említsék a műfaj nagyjaival. Nálam nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
Az ‘Elvesztek Párizsban’ történelmi fikció és krimi, amely a SOE (Special Operations Executive) bátor és hősies ügynökeinek a történetét meséli el, és feltárja az olvasó előtt a háborúban betöltött fontos szerepüket, utalva arra, hogy mennyi eltökéltség, hűség, tenni akarás lapulhat egy nő lelkében.
