A Lopás lerántja a leplet a számik ellen elkövetett alattomos támadásokról, a hatóságok tétlenségéről, a rendőrök cinikus hozzáállásáról – de a könyv nem csak erről szól. Gyönyörű történet felnőtté válásról és egy lány küzdelméről nem pusztán a közösségét érő támadások, de egy változó világ közepette is, ahol az évszázadokon át örökölt társadalmi berendezkedés alig egy emberöltő alatt elavulttá válik.
A ‘Boldog boldogtalan’ rendszertelen és kusza világából kiviláglanak azok az életutak, amelyeket nem lehet nem felismerni, s amelyekben a szerző nem kímélve lelkünk meggyötört részeit, átgázol rajtunk, becsap, vagy épp igazat szól, de a való világunkra hivatkozva, sosem hazudtolja meg önmagát.
A szerteágazó, csapongó gondolatfűzést jól ellensúlyozza a lelki folyamatok, a társadalmi visszásságok okozta problémák leírása. Ez mélyreható, szerettem olvasni ezeket, felülni az elbeszélővel a kamaszkor érzelmi hullámvasútjára.
„Az elveszett Schindler kávéház” Meriel Schindlertől inkább elbeszélés, emlékezés és elmélkedés, mint történelmi regény, amely közben nemcsak a Schindler család boldog és viszontagságos időszakait, hanem az igazsághoz, a traumákhoz, az összetartozáshoz fűződő viszonyunkat is nagyító alá veszi. Nehéz lenne megfogalmazni, hogy miért is nagyszerű ez a mű, részben a befektetett munka, a személyes érzelmek, a hiteles történetmesélés, részben pedig a mindannyiunkat érintő felelősség miatt az.
A szerző nem elemzi a két forradalmat kiváltó okokat, az azokhoz kapcsolódó történéseket. E helyett kronologikus sorrendben, napról-napra haladva számol be a gyakran erőszakos eseményekről, a külföldiek szemüvegén keresztül. Leírásai annyira szemléletesek, mintha a napjaink háborús konfliktusairól tudósító beszámolókat látnánk megelevenedni a száz évvel korábbi események kapcsán.
Minden gondolatomat, érzelmemet felkavarta, és pont azokkal a szavakkal tudnám jellemezni, mint egy valódi hurrikánt: szörnyű, borzalmas, lenyűgöző, brutálisan vad, erős – behunyt szemmel menekülnünk kellene előle, de csak állunk megbabonázva, beszippantva. Az egész szöveg pörög, tolakodva siet, a szemünk szélsebesen halad a sorokon, nincs idő lassítani, átgondolni, hogy be tudjuk-e fogadni az olvasottakat. Csodálkozunk hát, hogy úgy érezzük, nyomja valami a mellkasunkat és nem tudunk mélyeket lélegezni?
A fülszöveg brutális erőszakot, elnyomást és népirtást említ, valamint koponyák és csontok szegélyezte utakat a véráztatta földek mentén, amely a Német Birodalom XIX. század végi kelet-afrikai gyarmatosítási politikájának az eredménye. Mindebből a kollektív szenvedésből Gurnah keveset mutat meg, és azt is olyan szárazon, annyira érzelemmentesen, hogy egy iskolai történelemkönyvbe is több dráma szorul. Gurnah inkább az emberekre fókuszál, és az ő élettörténetükön keresztül ábrázolja a különböző kultúrák és civilizációk összecsapásának egyénekre gyakorolt hatását, a rasszizmus pszichológiáját.
A sok szereplő, a párhuzamosan futó sorsok, történetszálak és a háttérül szolgáló világpolitikai események olyan mennyiségű információt zúdítanak a gyanútlan olvasó nyakába, hogy lesznek, akik eltévednek a nevek, funkciók, események labirintusában.
Sokféle kérdést felvet a mű, kezdve a mélyszegénységben élő cigányok integrációjától a családi minták átvételén keresztül a bűn, mint fogalom kérdéséig, sőt, az identitás kérdéséig, amit nagyszerűen körbejár a szerző. Láthatjuk, hogy a társadalmi előítéletek mennyire negatívan befolyásolják az életüket, a semmibe vevés, a kirekesztés mind-mind ellehetetlenítik még csak a szándékát is a nyomorból való kitörésnek.
A kötetnek több erőssége is van. Kezdve a rendkívül érzékletes, plasztikus és részletes történetmeséléssel, a mesteri karakterábrázoláson át a háború és a felelősség morálfilozófiai megközelítéséig. A Meissner által felvetett kérdések, gondolatkísérletek és a rájuk adott válaszok napok után is foglalkoztattak.
