Rakovszky Zsuzsa legújabb, tizenegy elbeszélést magába foglaló kötetében a családon belüli dinamikára, a gyermek-szülő kapcsolatokra épülő felnövéstörténetekre fókuszál. Olyan – az emberi léthez hozzátartozó – eseményekről ír, amelyek a normalitástól való távolodást szemléltetik. Joggal merül fel a kérdés: mit is nevezünk normális életmódnak?
Thomas Berger regénye, amely 1964-es megjelenésekor nem aratott különösebben nagy sikert, de amelyet ma már több helyen is minden idők legjobb western regényei közé sorolnak, sajátos képet fest az egykori amerikai határvidékről. A regény narrátora, Jack Crabb 111 éves korában, egy idősek otthonában meséli el élete történetét onnan kezdve, hogy 1852-ben a szekérkaravánjukat megtámadták a csejennek egészen a Little Bighorn-i csatáig, amelyben Custer oldalán vett részt, s mint mondja, ő volt Custer csapatának egyetlen túlélője.
Több helyen írják, hogy Kollár-Klemencz László legújabb könyvében egy remete a központi figura. Azonban nem Pomuk, a remete, nem a vadászok, s még csak nem is a természet az, ami köré a szövegtest épül, sokkal inkább Isten és a benne való hit alakítja a történetet. – Ilyés Krisztinka ajánlója.
Magyary Ágnes regénye olyan, mint egy féktelenül száguldó vonat, amelynek mesebeli figurák az utasai, és mesebeli elemek szolgáltatják a díszletet, miközben az ablakon kipillantva a magyar történelem egy-egy jelenetét látjuk, néha igencsak sajátos prizmán keresztül.
A fiatal brit irodalom egyik legígéretesebb szerzőjének regényében egy ghánai fiú felnövéstörténetét követhetjük végig délkelet-Londonban. A Kis világok minden érzékre ható regény, a szöveg tele van zenei előadókkal és dalcímekkel, így tehát sejthető, hogy a szerző konkrét szándéka volt az, hogy a története hallható is legyen, a hangjegyek egyenértékűek itt a betűkkel, és ezáltal kaphatunk igazán hiteles képet arról, ami a regényben történik.
Márquez utolsó, néhány megmaradt vázlatból összeollózott, utólag megszerkesztett kisregényét csak a teljes életművel együtt érdemes értékelni, hiszen túl sok újdonságot nem tartalmaz. Akadnak benne hibák, szerkezeti logikátlanságok, de azért ugyanúgy hozza a csak rá jellemző márquezi mondatokat, az ismert stílusjegyeket, a nyelv finomságait, az izgalmas karibi hangulatot, ahogy a korábbi írások.
Az Amikor isten volt a császár nem egyszerű olvasmány. Noha a szerző látszólag egyszerű mondatokat használ, valójában sokrétű mondanivalót sűrít bele minden sorába. Megmutatja, milyen súlyos nyomot hagy az ember életén az előítélet, az elutasítás, a megbélyegzés. A nyomasztó hangulat könnyedén átragad az olvasóra. Mégis fontos olvasmány. A második világháború egy olyan fejezetét mutatja meg, amelyről nagyon kevés szó esik.
Legyen a szerelem, vagy az annak nevezett lelkiállapot kóros, egészségtelen megszállottság, szelíd, kiszámítható érzésfolyam, a neki való teljes önátadás és odaadás mesteri ábrázolása mindkét kisregény, ami garantáltan egy olvasót sem fog higgadtan, reflexiók nélkül hagyni.
Krasznahorkai új regényének főszereplője a 91 éves Kada Józsi bácsi, aki hiába tett meg sok mindent azért, hogy eltűnjön a világ szeme elől, egy meg nem nevezett magyarországi faluban mégis megtalálják követői. Józsi bácsi családja már több évszázada tartja titokban eredetét, és egyelőre ő se szeretné nagydobra verni, hogy a nyugdíjas villanyszerelő IV. Béla és Dzsingisz kán leszármazottjaként Árpád-házi I. József néven tarthatna igényt a magyar trónra.
Sándor Iván könyvéből ez a figyelmeztetés olvasható ki: a múlt ismerete nélkül elkövetjük ugyanazokat a hibákat. A háborúk is ezek: a múlt tanulságainak elfelejtése, a hibák megismétlése. Talán ezért kap nagyobb terjedelmet a regényben a fiatalember szólama, ő az, aki átszűri magán a másik két nézőpontot. És végül a kockázatosabb, de igazabb döntést hozza meg: nem vágja ki dolgozatából a „kényes” részeket és ezzel felszabadít egy „tiltott területet”.
