Ha csak egyetlen jelzővel lehetne jellemezni J.D. Barker könyvét, akkor gondolkodás nélkül vágnám rá, hogy pörgős. A szerző által preferált műfajban ez általában a mérleg pozitív serpenyőjében szokott megjelenni – itt sincs másképp. Ha viszont arra kérnének, hogy ezt a pozitív serpenyőt még négy öt jelzővel töltsem meg, igencsak gondban lennék, főként, ha nem szeretnék leragadni a közhelyek szintjén.
2022-ben három új fantasy szerző debütál az Agavénál: A. K. Larkwood, Christopher Buehlman és Genevieve Gornichec. Sci-fik terén Alexander Weinstein és Simon Jimenez mutatkozik be a magyar olvasóknak, a krimi rajongói készülhetnek Elle Cosimanóra. Bemutatjuk az Agave Könyvek idei új szerzőit.
A háttérben zajló machinációk, a piszkos alkuk, a tisztességtelen politikai lépések mind nélkülözhetetlen összetevői egy jó kémregénynek. Az, ahogyan egy író ezeket láttatja, olyan, mint egy titkos fűszer egy jó ételben. Dugoni regényébe sajnos kevés ilyen fűszer jutott. Van viszont más, ami kárpótol érte.
Annak ellenére, hogy Octavia E. Butler disztópiája, ‘A magvető példázata’ közel harminc éve jelent meg, 2020-ban New York Times bestseller lett. Aktualitását nem utolsósorban annak köszönheti, hogy szinte napjainkban (2024–2027 között) játszódik. Ez nyilván óhatatlanul is adja magát egy összehasonlításra, szerintem kevesen vannak, akiket nem foglalkoztat a könyv kapcsán a gondolat, hogy vajon ma hogyan néz ki a valóságban az, amit Butler harminc évvel ezelőtt elképzelt.
A Mákháború trilógia megjelenésekor üdítően hatott, egy olyan világgal és mágiarendszerrel operált, amely merőben különbözött a könyvpiacot uraló nyugati fantasy könyvektől, és – ahogy azt az első recenzióban is említettem – megvolt benne a lehetőség, hogy egy napon együtt említsék a műfaj nagyjaival. Nálam nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
Az ‘Elvesztek Párizsban’ történelmi fikció és krimi, amely a SOE (Special Operations Executive) bátor és hősies ügynökeinek a történetét meséli el, és feltárja az olvasó előtt a háborúban betöltött fontos szerepüket, utalva arra, hogy mennyi eltökéltség, hűség, tenni akarás lapulhat egy nő lelkében.
Műfaját tekintve az Obscura sci-fi és thriller keveréke. A témaválasztást illetően nekem kissé merésznek tűnt Joe Hart, legalábbis abban az értelemben, hogy a regényben legalább két olyan tudományos kérdést is boncolgat, amelyek önállóan is megállnák a helyüket egy-egy regény témájaként: egyfelől a Losian-kórt, másfelől a tudományos fantasztikus irodalomban kissé elcsépeltnek számító teleportálást. Bár tartottam tőle, a két téma nem kioltja, hanem kiegészíti egymást.
A sztori a maga módján izgalmas, és a szerző is törekszik, hogy ezt, illetve az amúgy is eléggé nyomott hangulatot még tovább fokozza egy-egy váratlan fordulattal, vagy egy-egy brutálisabb, erőteljesen naturalisztikus jelenettel, de összességében véve ez mind kevés, a történet időnként ötlettelen, már-már ismétlésként ható folytatását, a menekülő család által hozott észszerűtlen döntéseket, vagy a mélyebb mondanivaló hiányát ezek nem képesek elsimítani.
A könyv egyik nagy erőssége a központi karakter kellene legyen, de én éppen Augustine-t éreztem a regény gyenge pontjának. A végén átjön mindaz, amit az idős asztronómus megél és átérez, de nem elég hiteles. Nem hiteles, mert az egész figura tele van megmagyarázhatatlan ellentmondásokkal, és hiányoznak azok a részek, amelyek az ellentmondásokat feloldanák.
Avi Loeb könyve jóval több, mint egy jól megírt és szórakoztatóan olvasható, helyenként filozófiai kitérőket is tartalmazó, gondolatébresztő természettudományos ismeretterjesztő mű. Elsőrangú gondolatkísérlet arra, hogy paradigmaváltásra ösztönözze a tudóstársadalmat, amelynek arroganciája és szűklátókörűsége miatt Loeb szerint épphogy lemaradtunk egy földönkívüli intelligenciával való találkozásról.
