Muna mintha folyton saját magának állítana akadályokat, hogy ne tudjon felelősségteljes felnőttként élni. Mégsem tudtam őt ezért hibáztatni – miközben valószínűleg nagyon dühös lennék, ha mindez egy hozzám közel álló emberrel történne.
A macskák erősen antropomorfizált szereplők, aktívan és előre megfontolt szándékkal cselekszenek a gazdáik érdekében. Ez számomra teljesen magától értetődő volt, de hát az dobja az első követ, aki sosem gondolta, hogy a macskája felsőbbrendű, mint elsőre gondolnánk, és sosem tulajdonított neki emberi vonásokat, érzéseket és gondolatokat.
Sosem szeretem, amikor egy történetben a barátokból szerelmesek lesznek. Egyszerűen olyan, mintha egy szappanoperát néznék: túl sok benne a felesleges nyavalygás, és ha még egy szerelmi háromszöggel is meg van fűszerezve, az végképp élvezhetetlenné teszi számomra a történetet. Különösen tetszettek viszont az állatmentésről szóló jelenetek: az, ahogyan gondoskodnak a kis kedvenceikről, s az a mélységes szeretet, amely állatbarátként és cicagazdiként engem is megérintett.
Nemonte spanyolul mesélte el a történetét a párjának, Mitch Andersonnak. Mitch angolul írta le mindazt, amit Nemonte mesélt. Ez Nemonte története, és a fiatal waorani nő őszintén mesél az életéről, arról, hogyan jutott a dzsungel mélyéről az evangélikus missziókon át a fővárosig, majd onnan vissza a gyökerekig, hogy az otthonát, a Föld biológiailag legváltozatosabb helyét megmentse az olajvállalatok pusztító terjeszkedésétől.
A regény egyaránt szól a családról, a gyászról, a fájdalomról, Istenről, a zenéről, a Beatlesről és Paul McCartney-ról. Az élet igazságairól ír – ahogyan megszoktuk tőle – anélkül, hogy közhelyessé válna. Prózája olyan dallamosan és szépen szól, akár egy vers.
A homoszexualitás, a bántalmazás és annak passzív elviselése, a csendben maradás különösen nehéz témák. A hazaszeretet, a hűség, az igaz barátság és az emberségesség szintén azok. A szerző egy emészthető formában dolgozza fel ezeket az olvasó számára, és én végtelenül hálás vagyok ezért az olvasmányélményért. Farkas Kinga ajánlója.
Talán ez az a könyv, amelynek olvasása után még az is újraértékeli a könyvekről alkotott véleményét, akinek eddig semmit sem jelentettek. A regény különlegessége ugyanis abban rejlik, hogy a könyvekről szól, és arra hívja fel a figyelmet, milyen szórakoztató és különleges élményt nyújthat az olvasás. Harai Viktória könyvajánlója.
Sansom könyvében két érdekfeszítő műfaj, a krimi és a történelmi regény keveredik, s miközben Shardlake nyomoz, az olvasó kitűnő hangulati leírásokat kap a kolostorról és környezetéről, a korabeli utazási módokról, a közhangulatról. A használt nyomozati módszerek az Agatha Christie-krimikre, a hangulat, illetve a környezet- és szereplőválasztás Umberto Eco A rózsa neve című művére enged utalni. Egyik összehasonlítás sem válik Sansom regényének kárára. Ambrus Adél ajánlója.
Az amerikai őslakosok küzdelmét egy olyan perspektívából mutatja be, amely nagyon ritka az irodalomban. Belülről, az érintettek szemszögéből kísér végig 150 év kényszerű asszimilációján. Úgy tűnhet, hogy a Tévelygő csillagok vádirat – de nem az. Tommy Orange nem vádaskodik, hanem mélységes empátiával ábrázolja másfél évszázad egyéni és kollektív fájdalmát, küzdelmét, szenvedését.
Több helyen írják, hogy Kollár-Klemencz László legújabb könyvében egy remete a központi figura. Azonban nem Pomuk, a remete, nem a vadászok, s még csak nem is a természet az, ami köré a szövegtest épül, sokkal inkább Isten és a benne való hit alakítja a történetet. – Ilyés Krisztinka ajánlója.
