Elena Poniatowska amellett, hogy végigköveti Carrington életét, teret ad annak is, hogy tiszta képek kapjunk a környezetéről. Nemcsak a festő karrierjét ismerjük meg, hanem magyarázatot kapunk arra is, hogy mi célból jött létre a szürrealizmus, és milyen társadalmi jelenségre kívánt válaszul szolgálni. A regény befejezése után megérthetjük, hogy miként függ össze a művészet, a pszichológia és a történelem egy adott korban.
A norvég szerzőtől megszokhattuk, hogy eléggé magas fokozaton pörgeti regényei cselekményét, mindig van a tarsolyában egy-két csavar, amivel próbálja megvezetni az olvasót – a szó pozitív értelmében –, ezzel is fokozva regényeiben a feszültséget. A karakterei általában jól eltaláltak, és még ha van is közöttük közhelyes, klisékből felépített, általában mindenkinek megvan a maga helye és szerepe abban a közegben, ahol az események zajlanak. Ez a Vérségi kötelékben sincs másképp.
A regény az orosz geopolitikai fenyegetettség és Moldova belső válságainak metszéspontjában helyezkedik el, szatirikus, ugyanakkor mélyen aggasztó képet festve a posztszovjet társadalomról. Egyszerre groteszk mese és történelmi allegória, amely finom, cinikus humorral, és keserű társadalomkritikával ábrázolja egy kelet-európai ország küzdelmeit a múltjával és a jelenével.
Keegan stílusára jellemző, hogy a le nem írt üzenet ugyanannyira fontos, mint a leírt. Egy interjúban azt állította, hogy egy történetet kétszer kell elolvasni, hogy valójában megértsük a mondanivalóját. Keegan történeteire ez fokozottan igaz. Líraisága miatt meglehet, hogy átsiklunk valami felett, vagy más hangulatban másképpen értelmezzük a sorok közt megbúvó üzenetet.
A történet érdekes jellegzetessége, hogy miközben tényszerűen mindenki egy kisgyereket keres, egy lavinához hasonló jelenség alakul ki, amely a kapcsolatok szálain fut végig, és bonyolódik a végtelenségig. Fokozatosan derülnek ki elfeledett igazságok, bukkannak elő hazugságok, ferdítések, válnak láthatóvá érzelmi kötelékek, irigység és féltékenység üti fel a fejét.
Pauline Mai Karácsonyi kívánság című könyve azért került hozzám, mert az én karácsonyi kívánságom az volt, hogy a decemberi fergeteges felfordulásban, eseményekkel teletűzdelt időszakban mégis maradjon időm megpihenni egy kedves, könnyed olvasmányban. A könyv teljesítette a küldetését.
Ünnepek közeledtével ki-ki a maga módján készülődik. Mindenki másképpen. Benedikt pedig igazán egyedi módon készül. Összecsomagolja tarisznyáját, és felkészül arra, hogy kutyájával, Leóval és vezérkosával, Bütyökkel együtt bejárja a hóval borított hegyeket, megküzdjön a téli hóviharokkal, és összegyűjtse a hátramaradt, elkószált birkákat.
Rebecca Miller az amerikai filmkészítés világában is ugyanannyira otthon van, mint az írásban. Rendezőként és forgatókönyvíróként több filmen dolgozott, így nem meglepő, hogy a novellái is nagyon filmszerűek, a történetek ritmusa, a képszerű leírások és a jelenetek szinte filmszerű váltakozása mind azt mutatja, hogy a szerző miként szeretné a szöveget érzelmi és vizuális élménnyé formálni.
Craig Shreve igaz történetet feldolgozó regénye nagy kérdésekre keres és kínál válaszokat: vajon megszüntethető-e erőszakkal az, aki vagyunk, vajon képes-e az ember végleg elfeledni, hogy honnan jött, és vajon milyen mértékben tehet magáévá valaki egy teljesen idegen nyelvet, kultúrát, illetve mennyire lehet abban hiteles és boldog, ha közben mindaz, ami addigi életét meghatározta, semmivé lett?
Gwen elbeszélése végtelenül őszinte és fájdalmas, sőt meglehetősen bensőséges. Ez egy memoár, magától értetődő, hogy a szerző egyes szám első személyben ír, és az ő perspektívájából szemléljük a múltat. Jelen esetben viszont érdekes kettősséget figyelhetünk meg, az édesanya is jelen van, akkor is, ha már nem él. A kézzel írt levelei révén kapcsolatban marad a gyerekeivel a halála után is, és az olvasónak is lehetősége nyílik megismerni őt, a gondolatait, a vágyait. Csodálkozni az erején. Elszomorodni a fájdalmán.
