Az író aprólékos, remekül kidolgozott részletességgel ábrázol ruhát, fegyvert, életvitelt, történelmi korokat és helyeket. Regénye minden szeglete szenvedélyességtől és nyers, elemi összetartozástól átitatott. Ez a korhű ábrázolás rendkívül hiteles, véres, elborzasztó, mégis izgalmas és olvasmányos.
A legújabb típusú hadviselés egyik nagyon fontos ismérve, hogy a magasan fejlett technikai eszközök beépítésével szinte szemünk láttára zajlanak a háborúk. Brett Velicovich erre rátesz még egy lapáttal a kiválóan megírt Drónharcosban, hiszen a nagyon közeli múlt történéseit írja le. Sokszor olyan eseményeket tár elénk, amelyeknek a mai napig sem került pont a végére.t
Ígéretesnek érzem azt is, ahogy a nyelvhez nyúl a költő. Bár rím és ritmus néhol kicsit sántít, kárpótol érte egyrészt a szóvarázslat, másrészt pedig a több helyen is kiemelkedően fontos hangzó-hatások, köztük a bogáncslepke különös lírai éneke, mely a gyermekmondókák és halandzsanyelvi szövegek mágikus hangulatát idézi.
1896, New York. A város egyik legnevesebb lélekbúvára a magyar származású Laszlo Kreizler. Amikor a rendőrséget vezető Theodore Roosevelt tudomást szerez egy borzalmas gyilkosságsorozatról – amelynek áldozatai fiatal gyerekek, főleg prostituáltak -, a város hatalmas urainak akarata ellenére Kreizler segítségével megindítja a nyomozást.
Bizonyos fórumokon olvasott kritikákat, olvasói véleményeket és értékeléseket látva arra számítottam, hogy ez a regény kimondottan jó lesz, és nagyon fog tetszeni. Könnyű szórakozást ígért, fekete humort és egy jó kis fantasy történetet. Ehhez képest nekem egyáltalán nem tetszett, és nem a történettel volt bajom, hanem a stílusával, ami nem ütötte meg az elvárt mércét.
A Védtelenül a Massachusettsben élő, az ottani egyetemen irodalmat és kreatív írást tanító Peter Swanson legújabb, 2017-ben megjelent regénye. Akárcsak a szerző korábbi – sorrendben második, magyar fordításban első – regénye, az Egy gyilkosság ára című, Magyarországon a Védtelenül is a General Press Könyvkiadó Világsikerek sorozatában jelent meg. A szerző előző regénye után számomra egyértelműen csalódást okozott.
A regény főszereplője Vivian Miller, a CIA kémelhárító elemzője, aki megfeszített munkával azon fáradozik, hogy orosz alvó sejtek vezetőit fedje fel az USA-ban. Az évek során sikeresen kifejlesztett egy olyan algoritmust, amelynek segítségével hétköznapinak tűnő állampolgárokról képes megállapítani, hogy valójában orosz ügynökök. Egy nap sikerül behatolnia egy célszemély számítógépébe, de amit ott talál, az fenekestül felforgatja az egész életét.
Egy zenei producernek olyan jól kell ismernie a banda tagjait, mint egy edzőnek a sportolót, vagy szülőnek a gyermekét. Ennyi különböző jellemű, vérmérsékletű, meggyőződésű, szokású ember sorsát intézni, ügyeiket rendezni, viszonyaikat egyengetni olyan megvalósítás, amire talán ritkán gondolunk mi, egyszerű halandók, mikor meghalljuk kedvenc bandánk legszebb számát. Különösen, hogy ezek az emberek szeretnek rendkívüli helyzetekbe kerülni.
Vajon képes-e az egyén oly módon feldolgozni a múlt történéseit, hogy esetenként tanuljon belőle, és ne kövesse el folyamatosan ugyanazokat a hibákat: történetesen a minduntalan visszatérő háború útjára lépés helyett inkább a békét élje meg mindennapjaiban. Janne Teller maga is felveti, hogy bármit teszünk is, azt a történelem diktálja, és a történelem senkit nem tud megváltoztatni. Ugyanakkor állítja, hogy folyamatosan szembe kell néznünk a múltunk kegyetlenkedéseivel, esélyt adva a folyamatos tanulásnak.
Ez a könyv minden olyant magában hordoz, amitől kedvenc lehet. Érdekfeszítő, könnyed, szórakoztató, ugyanakkor minden történetben található valami mélység, valami elgondolkodtató, néhány olyan mondat, megjegyzés, ami elindít az olvasóban egy érzést, egy gondolatot. Sokáig ízlelgettem, fejtegettem, értelmezgettem magamban azt a jó érzést, amit a Periszkóp szerkesztősége tagjainak élettörténeteit olvasva éreztem. Nosztalgia, retro-feeling, finom humor, derű, csendes életbölcsesség.
