Muna mintha folyton saját magának állítana akadályokat, hogy ne tudjon felelősségteljes felnőttként élni. Mégsem tudtam őt ezért hibáztatni – miközben valószínűleg nagyon dühös lennék, ha mindez egy hozzám közel álló emberrel történne.
A regény egyaránt szól a családról, a gyászról, a fájdalomról, Istenről, a zenéről, a Beatlesről és Paul McCartney-ról. Az élet igazságairól ír – ahogyan megszoktuk tőle – anélkül, hogy közhelyessé válna. Prózája olyan dallamosan és szépen szól, akár egy vers.
Shy olykor minősíthetetlenül viselkedik, értetlenül állunk dühös, impulzív, ön- és közveszélyes viselkedése előtt. Nem tudjuk, hogyan lett az aranyos kisfiúból megátalkodott kamasz, mi alakult rosszul. Mégis szívből kívánjuk, hogy másszon ki a hideg tóból és valahogy forduljanak jobbra a dolgok…
Layla Martínez regénye nyomasztó, olykor fullasztó, félelmetes, szürreális, zseniális. A szöveg olvasása közben szinte kézzel tapinthatóvá válik a harag, a neheztelés, a megvetés, a bosszúvágy, a düh és a gyűlölet. Talán ez teszi olyan nehéz olvasmánnyá, ez a tömény gyűlölet, amely néha elhagyja az oldalakat, és önálló életre kel.
Ia Genberg a regényében elmossa a határokat az autofikció és fikció, a múlt és jelen, valamint az én és a másik ember között. Mik lennénk egymás nélkül? Mely találkozásaink tesznek azzá, akik vagyunk? És mi marad ebből, ha eltávolodunk, vagy végleg elveszítjük egymást? Emlékek, kapcsolatok és belső konfliktusok fonódnak össze. Apró részletek, melyek gyakran fontosabbak, mint életünk nagy fordulatai.
Táhír Hamut Izgil regényét nem feltétlenül irodalmi színvonala miatt érdemes elolvasni, bár a könyv fejezetei közé ékelt, Táhír által írt hét vers, valamint a sorok közé csempészett, az ujgur kultúrára, szellemiségre, szokás- és hiedelemvilágra való utalások kétségkívül e téren is sokat hozzátesznek a kötethez. Ennél talán hangsúlyosabb a témája, különösen, hogy szinte ritkaságszámba mennek a kínai állam Hszincsiang tartományban folytatott ténykedéseiről ennyire közvetlen tapasztalatokon alapuló beszámolók.
Gyakran mondom Stefánsson nyelvezetére, hogy már szinte versszerű. Talán a meseszerű találóbb kifejezés lenne, mert bennem pontosan azt az érzést ébreszti, mint mikor gyerekként mesét hallgattam. Mert tulajdonképpen az egész kötet, és vele együtt Stefánsson teljes irodalma egy hosszú mese régmúlt időkről, egyszerű emberekről és kiszámítható világról. A történeteivel szinte elringat, ha szomorú vagyok, megvigasztal, ha túlpörgök, megnyugtat, és még nem tudott olyan hangulatban és élethelyzetben találni, hogy ne tudjak a szövegre hangolódni és megpihenni benne, általa.
A fényforrás körül keringő éjjeli lepkék egyike-másika nem éli túl a keringőt, mert olyan közel repülnek a lámpához, hogy a végén megégnek. Mégis, minden esti lámpagyújtáskor tapasztalható, hogy az éjjeli lepkék a fény köré gyűlnek. Ilyen vagyunk mi, emberek is. A boldogság keresése közben néha saját magunkat áldozzuk fel.
Mohsin Hamid regénye elejétől a végéig érzelmi hullámvasút volt, szégyent ébresztettem bennem olyan bűnért, amit nem követtem el, és reményt egy olyan jövőért, ami ebben az alternatív világban valósággá válik. Arra késztetett, hogy kényelmetlen kérdéseket tegyek fel magamnak, és teljesen más megvilágításban lássak mindennapi igazságtalanságokat. Olyan etikai és morális problémákra hívta fel a figyelmemet, amelyekre – a bőrszínem miatt – eddig sosem kellett gondoljak.
A regény alaphangulatát az a McCarthy-féle premissza határozza meg, miszerint “van egy rosszul lefojtott borzalom a világ felszíne alatt”, és “a valóság mélyén örök démonium rejlik.” Nincs remény, nincs ígérete a szebb jövőnek, a világ önmagában borzalom, és az egyetlen védelem az, ha az ember elmélkedik rajta. McCarthy szereplői is elmélkednek rajta – a filozófia, a matematika és a kvantumfizika prizmáján keresztül, rengeteg irodalmi, bibliai és kulturális hivatkozással tűzdelve.
