Még a karantén alatt kért fel a székesfehérvári Vörösmarty Színház négy kortárs írót: Darvasi Lászlót, Márton Lászlót, Tasnádi Istvánt, illetve Závada Pált, hogy gondolják végig, hogyan alakulna Ádám és Éva sorsa a 20. században. Ezt a projektet gondolta tovább a szerző és lett belőle teljes mű.
Benedek Szabolcs ‘A fehér ruhás lány’ című ifjúsági regényének cselekménye napjainkban játszódik, egy négytagú családban, akik egy száz évesnél is idősebb házban élnek. A lakásban egy különös, képzeletbeli lény is megjelenik, egy „szellem”, egy fehér ruhás lány, Flóra, akit sokáig csak a család gyermek tagjai, Laura és Bence látnak. Flóra száz évvel korábban élt, pont egy másik háború és egy másik világjárvány idején. A szerző a jól megválasztott idősík által történelemleckéket rejtett el a sorok között az osztrák-magyar monarchiáról és a világháborúról.
A történet kerek: komplex, de nem komplikált, szerteágazó, de felesleges intrikák és mellékvágányok nélkül, és pont akkor ér véget, amikor véget kell érnie. Semmi nincs pluszban, semmi sem hiányzik, és azt hiszem, ez nagyon kevés regényről mondható el. Hogy szomorú a vége? Hát persze, de nem olyan szinten, hogy civakodni akarunk a szerzővel, hogy ezt meg minek kellett. Tényleg minden a helyén van.
A könyvben rejtőző tanítói szándékot mindenképpen érdemes kiemelni. Én nagyon élveztem a történelmi, művészettörténeti, fizikai, informatikai, hálózatkutatási kitekintőket. Meg is fogalmazódott bennem a kérdés: ha nincs meg a fiatal olvasónak a megfelelő általános műveltsége, előzetes tudása, érthető-e és élvezhető lesz-e a regény? Úgy gondolom, igen. Egyrészt ez az információs szál nem tudásanyagként, hanem titkok tárházaként és a megoldandó rejtvények részeként van jelen a történetben, másrészt az izgalmas cselekmény elnyom minden „tudálékosságot”.
A könyv különlegessége egyrészt a narrációból fakad, a szerző letisztult írástechnikája hanyagolja a túldíszítettség minden formáját, nem kitűnni próbál, hanem élethelyzetekre fókuszál és azt mutatja be – olyan élettörténeteket, amellyekkel az olvasó akarva-akaratlanul is azonosul, s amelyektől a könyv összecsukása után sem igazán szabadulhat.
Sokféle kérdést felvet a mű, kezdve a mélyszegénységben élő cigányok integrációjától a családi minták átvételén keresztül a bűn, mint fogalom kérdéséig, sőt, az identitás kérdéséig, amit nagyszerűen körbejár a szerző. Láthatjuk, hogy a társadalmi előítéletek mennyire negatívan befolyásolják az életüket, a semmibe vevés, a kirekesztés mind-mind ellehetetlenítik még csak a szándékát is a nyomorból való kitörésnek.
Rubin Eszter könyve transzgenerációs történeteket dolgoz fel. Rendkívül sokoldalú, és nagyon összetett, ugyanakkor érdekes és mély olvasmány, amely ugyan nagyon sok kérdésre nem ad választ, mégis éppen a felkavaró, kissé cinikus hangvételű kérdésen keresztül adja meg a feloldozást: minek szenved, aki nem bírja?
Ami leginkább megfogott a könyvben, az a végig ott lebegő kérdés: meglesz-e a bölcsész srác szakdolgozata, vagy beleragad ebbe a világba, a heti két-három alkalomra szóló hulladékgyűjtésbe? Képes lesz-e felállni és folytatni a megkezdett szellemi munkát, vagy passzív marad a saját életével szemben, de cselekvő munkás a kukások között?
Tragikomédiák ezek a novellák, olyan emberekről, mint a szomszédaink, barátaink vagy akár mi magunk. Olyannyira, hogy én például legalább öt történetben fedeztem fel magamat, vagy azért mert már megtörtént velem, vagy azért mert, megtörténhet, ha nem figyelek oda.
A Mielőtt lemegy a nap érzelemdús könyv; olyan érzelmi hullámvasútra ülteti az olvasót, amiről már nem is akar leszállni, akkor sem, ha éppen lelkileg mélyponton vannak a szereplők, mert úgy tud azonosulni velük, mintha a saját életének részesei lennének, vagy inkább: mintha ő lenne részese a könyv cselekményének.
