Seabiscuit története egy sikerrecept. Az akarat, a hit és a munka hármas oltárán áldozva Seabiscuit lesajnált, esélytelen gebéből sportlegendává vált. De ehhez persze egy egész csapat kellett: zsokék, edzők, állatorvosok, istállófiúk és tulajdonosok együttes erőfeszítései. Kellett hozzá két zsoké: Red Pollard önsanyargató állhatatossága, hiúsága, akaratossága, bohém életigenlése, és George Woolf hozzáértése és korrektsége.
Jim és Tommy harmincöt év után véletlenül találkoznak újra, és a találkozás felidézi gyermekkorukat, amikor egy kis norvég faluban együtt fedezték fel az életet, ki-ki a maga módján. Lassan feltárul a két barát, a két teljesen különböző hátterű és jellemű ember sorsa.
Egy augusztus végén megjelenő regényre szeretnénk felhívni a figyelmeteket. Nagyon szűkszavúan az alaptörténet a következő: egy diktatórikus, jövőbeli Amerikában fiatalok számára egy elvetemült sportversenyt szerveznek, hogy kiderítsék, ki a legjobb közülük. Csak egy nyerhet, a többire mind halál vár. Nem, nem Suzanne Collins regényét adják ki újra, hanem Stephen King egy 1979-es könyvét, amelyet Richar Bachmanként publikált, és magyarul eddig még nem jelent meg.
A regény minimalista stílusa szinte üresen hagyja, csak mint a cselekményt maguk előtt görgető bábokat mozgatja karaktereit, a szereplők néha ugyanúgy megismerhetetlenek, mint maga a regényvilág. Ebben a fásult és szürke valóságban működhet is akár ez a szereplőtípus, de nagyon megnehezíti az olvasást.
Sylwia Chutnik regényét olvassák el mindazok, akiket érdekel a téma, akik egyáltlán nem ismerik a gender-regény fogalmát és mindazok, akik érzékenyek a társadalmi és szociális kérdések iránt, akár úgy is, hogy a gender fogalma hidegen hagyja őket. Fontos könyvnek tartom, és a jobb későn mint soha elvén örülök, hogy végre magyarul is olvasható.
Dinamikus, jól felépített krimit sikerült ismét tető alá hoznia Jussi Adler-Olsennek. A 64-es betegnaplót élvezet olvasni, a történet beszippantja az olvasót, mindvégig izgalomban tartja, hogy aztán a végén a csattanó tegye fel az i-re a pontot.
David Benioff és D. B. Weiss, a Trónok harca alkotói és forgatókönyvírói nem ajánlják a tévésorozat főszereplőinek, hogy elolvassák a széria alapjául szolgáló George R. R. Martin-regényeket. Erről a Jorah Mormontöt alakító Iain Glen beszélt egy interjúban, amikor beismerte, hogy ő ugyan olvasta a regényfolyam első kötetét, de még akkor, amikor felkérték a szerepre.
Mary Jo Putney regényében nincsenek váratlan fordulatok, mert mindenki szép, mindenki hős, mindenki boldog, még a boldogtalanságot is boldogságra fordítva, és már a könyv közepén tudjuk, hogy Lady és Lord Kirkland összetartoznak, aztán várunk, hogy ők mikor jönnek erre rá. Amolyan túl szép, hogy igaz legyen az egész. Pedig az ötlet jó, érdekes, csak túl sekély a kivitelezés.
Leon Leyson hatvanon túl írta le az első sorokat, története mégis a legegyszerűbb, legtisztább megfogalmazás, amit erről a témáról valaha olvastam. A téma érdekessége és izgalmassága sajnos vitathatatlan, ezért nem is igényel további hozzáfűznivalót. A módszer azonban mentes mindenféle sallangtól és szenzációkeltő erkölcsi prédikációtól, ítélkezéstől és felesleges érzelmi ömlengéstől.
Miközben mindenki azt találgatta, hogy a könyveladási rekordokat megdöntő Harry Potter-regények után mi lesz a következő világirodalmi szenzáció, Harper Lee elhunyt nővérének páncélszekrényéből előkerült egy soha nem látott kézirat, amely történetesen a Ne bántsátok a feketerigót! folytatása. A regény angolul július 14-én jelent meg, és az első napon 800 ezer példány fogyott belőle. Magyarul ősszel jelenik meg.
