A fényforrás körül keringő éjjeli lepkék egyike-másika nem éli túl a keringőt, mert olyan közel repülnek a lámpához, hogy a végén megégnek. Mégis, minden esti lámpagyújtáskor tapasztalható, hogy az éjjeli lepkék a fény köré gyűlnek. Ilyen vagyunk mi, emberek is. A boldogság keresése közben néha saját magunkat áldozzuk fel.
Mohsin Hamid regénye elejétől a végéig érzelmi hullámvasút volt, szégyent ébresztettem bennem olyan bűnért, amit nem követtem el, és reményt egy olyan jövőért, ami ebben az alternatív világban valósággá válik. Arra késztetett, hogy kényelmetlen kérdéseket tegyek fel magamnak, és teljesen más megvilágításban lássak mindennapi igazságtalanságokat. Olyan etikai és morális problémákra hívta fel a figyelmemet, amelyekre – a bőrszínem miatt – eddig sosem kellett gondoljak.
A szerteágazó, csapongó gondolatfűzést jól ellensúlyozza a lelki folyamatok, a társadalmi visszásságok okozta problémák leírása. Ez mélyreható, szerettem olvasni ezeket, felülni az elbeszélővel a kamaszkor érzelmi hullámvasútjára.
William Wharton és családja már több, mint tíz éve élt Európában, amikor az 1970-es évek közepén egy szeszélyes, romantikus gondolat hatására úgy döntöttek, hogy feladják párizsi lakásukat, zsúfolt fővárosi életüket, és lakóhajón fognak élni. Sikerült olcsón hozzájutni egy leégett lakóhajóhoz, ezt viszont lakhatóvá is kellett tenni, mielőtt a háromgyerekes család beköltözhet. A Lakóhajó a Szajnán tulajdonképpen egy hosszú, 20 évet lefedő elbeszélés, a kezdetektől (a leégett hajótól) a valóra váltott álomig (az utolsó családi fészekig).
A könyv olyan érzékeny témákat érint, mint a nemi erőszak, a poszttraumatikus stressz, a családon belüli erőszak. Aki számára ezek felkavaróak lehetnek, jobb ha más könyvet választ. Aki viszont mégis kezébe veszi ezt a könyvet, egy fantasztikus olvasmányélménnyel gazdagodik, és garantáltan napokra lebilincseli.
A földrajz jövője nemcsak szerkezetét, hanem stílusát tekintve is nagyon hasonlít Marshall korábbi könyveihez. Olvasmányos, szórakoztató, helyenként humoros is, nem tudományos igényességgel megírt, de jól dokumentált és alapos munka. A legtöbb olvasó számára valószínűleg újdonságokkal is szolgál a témában, a korábbi köteteihez képest azonban határozottan érződik, hogy ezen területen kevésbé mozog otthonosan a szerző, mint a geopolitika földi viszonyaiban.
Legyen a szerelem, vagy az annak nevezett lelkiállapot kóros, egészségtelen megszállottság, szelíd, kiszámítható érzésfolyam, a neki való teljes önátadás és odaadás mesteri ábrázolása mindkét kisregény, ami garantáltan egy olvasót sem fog higgadtan, reflexiók nélkül hagyni.
A Nobel-díjas norvég író legújabb kisregénye egy hosszú monológ. Ez teszi olyan nehézzé az olvasást: figyelemmel követni a zaklatott bolyongást, szembesülni az őrjítő ismétlésekkel, a logikus gondolkodás szétesésével, és előre látni a következményt. A halál, noha a szerző egyszer sem említi, mégis ott van, nagyon is jelen van a szövegben. És valahogy mégsem félelmetes, már szinte békés és csendes. A fehérség teszi azzá.
Noha a regény valószínűleg úgy fog fennmaradni az emlékezetben, mint a klímaválságot tárgyaló irodalom első svéd képviselője, és a társadalomkritika is ott rezonál az olvasóban még napokkal a könyv befejezése után is, igazából a remekül választott és ábrázolt karakterek jelentik a regény erősségét. Liljestrand főszereplői hétköznapi emberek, átlagos problémákkal, mindenki számára ismerős gondolatokkal.
Dobelli 2010 óta nem fizet elő semmilyen újságra, nem néz híradót, nem hallgat rádiós híreket, és az online híradásoktól is távol tartja magát. Ahogyan ő fogalmaz: hírdiétát folytat. Ebben a könyvében azt igyekszik elmagyarázni, hogy a hírfogyasztás rossz az embernek, és meg akarja győzni az olvasót, hogy ne olvasson híreket. A dolognak az a szépséghibája, hogy olyan sokat mantrázza ezt, hogy a végén már nehéz őt komolyan venni.
