Merriman mesterien bánik a szavakkal. Az Alagút 29 izgalmas, mint egy kémregény és szórakoztatóan informatív, mint egy lenyűgöző történelemóra. Ennél érzékletesebben aligha lehetne megmutatni azt, hogy az emberek szabadságvágya kiolthatatlan. A könyvet olvasva együtt izgulunk az alagútásókkal, dühöngünk a politikai rendszer igazságtalanságai miatt, összeszorult szívvel ismerünk rá a keleten ragadtak sorsára.
Ménes Attila az emberi élet egy olyan szakaszáról ír, amellyel bármelyikünk találkozik, amelyet mindannyian megtapasztalunk, így vagy úgy, de szembesülünk vele. A regény szerzője nem szépít, ám nem is túloz: az emberi létezés velejárója a szenvedés, s mivel a fájdalom kiegészítő párja az öröm és a boldogság, nem létezhet egyik a másik nélkül. Ilyés Krisztinka ajánlója.
Sarr mélyre ás a szexualitás, a gender és az önazonosság rétegeiben, a történet mélyen belenyúl a társadalmi és lélektani struktúrákba, elénk tárva az előítéletek, a félelem és a társadalmi elvárások bonyolult rendszerét, amelyben kegyetlenül bánnak azokkal, akik eltérnek a megszokottól.
Rooney az én olvasatomban félmunkát végzett. Míg Ivan személyében ki tudta bontani a férfiasság témáját, és igazán örültem, hogy nőként ennyire alaposan belemászott a férfi lélekbe, addig Peter karaktere végig felületes maradt, hiába a drámák és a nagy tetőpontok. | Szabó Eszter kritikája.
A meghívás összességében izgalmas thriller, a műfaj szinte valamennyi kötelező elemével. Aki borzongásra, a végtelenségig összekuszált cselekményszálakra, számos rejtélyre, váratlan fordulatokra és kiszámíthatatlan befejezésre vágyik, nem fog csalódni. Ha az olvasó el tudja fogadni, hogy az események nem mindig életszerűek, remek olvasmányélményben lehet része.
Elena Poniatowska amellett, hogy végigköveti Carrington életét, teret ad annak is, hogy tiszta képek kapjunk a környezetéről. Nemcsak a festő karrierjét ismerjük meg, hanem magyarázatot kapunk arra is, hogy mi célból jött létre a szürrealizmus, és milyen társadalmi jelenségre kívánt válaszul szolgálni. A regény befejezése után megérthetjük, hogy miként függ össze a művészet, a pszichológia és a történelem egy adott korban.
A norvég szerzőtől megszokhattuk, hogy eléggé magas fokozaton pörgeti regényei cselekményét, mindig van a tarsolyában egy-két csavar, amivel próbálja megvezetni az olvasót – a szó pozitív értelmében –, ezzel is fokozva regényeiben a feszültséget. A karakterei általában jól eltaláltak, és még ha van is közöttük közhelyes, klisékből felépített, általában mindenkinek megvan a maga helye és szerepe abban a közegben, ahol az események zajlanak. Ez a Vérségi kötelékben sincs másképp.
A regény az orosz geopolitikai fenyegetettség és Moldova belső válságainak metszéspontjában helyezkedik el, szatirikus, ugyanakkor mélyen aggasztó képet festve a posztszovjet társadalomról. Egyszerre groteszk mese és történelmi allegória, amely finom, cinikus humorral, és keserű társadalomkritikával ábrázolja egy kelet-európai ország küzdelmeit a múltjával és a jelenével.
Keegan stílusára jellemző, hogy a le nem írt üzenet ugyanannyira fontos, mint a leírt. Egy interjúban azt állította, hogy egy történetet kétszer kell elolvasni, hogy valójában megértsük a mondanivalóját. Keegan történeteire ez fokozottan igaz. Líraisága miatt meglehet, hogy átsiklunk valami felett, vagy más hangulatban másképpen értelmezzük a sorok közt megbúvó üzenetet.
A történet érdekes jellegzetessége, hogy miközben tényszerűen mindenki egy kisgyereket keres, egy lavinához hasonló jelenség alakul ki, amely a kapcsolatok szálain fut végig, és bonyolódik a végtelenségig. Fokozatosan derülnek ki elfeledett igazságok, bukkannak elő hazugságok, ferdítések, válnak láthatóvá érzelmi kötelékek, irigység és féltékenység üti fel a fejét.
